A Houdini név hallatán a többségnek nyilván hazánk fia, a kultikus szabaduló művész Harry Houdini ugrik be elsőre. Ezzel szemben előttem két kis szőke, mosolygós gyerek alakja sejlik fel, akik egy kétfejű kutyával játszadoznak. Ez a kétfejű kutya akár Buzz Osborne gitáros-énekes és Dale Crover dobos is lehetne, akik a Melvins 84-es megalakulása óta húzzák-tolják a zenekart, fittyet hányva bárminemű zeneipari elvárásra vagy piaci trendre.
Bár a Houdini sok szempontból a Melvins legsikeresebb lemeze, ez a siker is csak önmagukhoz képest mérendő és főleg annak fényében páratlan alkotás, hogy végül a mainstream kopogtatott be a próbatermük ajtaján. Ehhez persze szükség volt bizonyos Kurt Cobain szíves közbenjárására, akinek köztudott Melvins rajongása elég jól dokumentált, így az Atlantic Records sem habozott behúzni Osbornékat, ami azért is tűnt okos lépésnek, mivel a produceri teendőket Cobain volt hivatott ellátni.
93-ban járunk a grunge őrület csúcsán, így bármi ami a Nirvana-hoz köthető az elég könnyen be is árazható, ennél fogva a Melvinsnek tulajdonképpen kapóra jön a régi rajongó, aki most viszonozhatja a szívessége(ke)t (Buzz Osborne ismertette meg Cobaint a hardcore punk világával, illetve Dale Crover dobolt az első Nirvana demókon és a Bleach-en is besegített, de például Melvinsék mutatták be Dave Grohlt is, szóval volt mit törleszteni...). Hozzátartozik az igazsághoz, hogy Kurt Cobain igazából nem sokat tett hozzá a lemezhez, épp durván szét volt csúszva, így a produkciós időt nagyjából alvással töltötte, bár mindezek ellenére megkapta a produceri kreditet nyilvánvaló okokból kifolyólag. De nem csak ő henyélt, a basszer Lori "Lorax" Black sem volt a helyzet magaslatán: őt is inkább a tudatmódosító szerek élvezete foglalkoztatta a zenélés helyett, így a témáit jobbára Buzz és a hangmérnök Billy Anderson játszották fel. A körülmények dacára egy remek album született, ami Melvins mércével mérve talán a legbefogadhatóbb lemezük lett és bár nyilvánvalóan nem csináltak konkurenciát a Nirvananak, azért jópár emberhez eljutottak hála a Hooch , a Lizzy és a Honey Bucket klippjének, amit az MTV is műsorra tűzött (persze többnyire az éjszakai műsorsávban).
A zene még nagykiadós keretek között is megmaradt legalább annyira fésületlennek, mint Buzz hajkoronája, ám az említett három nótán túl is találunk jónéhány "slágert". A darabolós Night Goat vagy a zseniális Kiss átirat Goin' Blind is kiugraszt a fotelból, de még az olyan tételek, mint a 7 perces doom-sludge Hag Me belassulása sem töri meg az album dinamikáját.
Bár a Set me straight hallatán könnyű a Nirvana-ra asszociálni, a nóta egyike az első Melvins szerzeményeknek, amit a 80-as évek óta koncerteken rendszeresen játszanak a srácok, azonban először a Houdini-n ölt stúdiós köntöst. Persze nem lenne Melvins a Melvins, ha nem kapnánk olyan agymenéseket is, mint a Buzz velőtrázó sikolyaival színesített Joan of Arc, a Sky Pup, amiben Kurt Cobain "vendégszerepel", az idegesítő-kattogós Pearl Bomb vagy az albumzáró Spread Eagle Beagle 10 perces dob-basztatása (szerény lemez gyűjteményemet mondjuk pont egy olyan vinyl verzió gazdagítja, ahol a Spread Eagle Beagle helyett a jóval barátságosabb MC5 feldolgozás Rocket Reducer No. 62-val köszönnek el a hallgatótól).
A Houdini-t követően még két kiváló albumot szállítanak az Atlantic Recordsnak (Stoner Witch, Stag) végül egy rövid Amphetamine Reptile-os kitérő után Mike Patton Ipecac-jához szerződnek, ahol úgy tűnik azóta is jól érzik magukat a többi agyahagyott zenekar társaságában. Továbbra sem jellemző rájuk az alkotói válság, és ez olyannyira igaz, hogy legutóbbi Pinkus Abortion Technician című lemezük a 23. a sorban.
Ha valaki nem ismerné a Melvinst, akkor a Houdini lesz a jó választás az ismerkedéshez (vagy a Stoner Witch, ami hasonlóan telitalálat), de semmiképpen se a Prick vagy a Honky felől próbáljon közelíteni, mert nagyon pórul járhat. Ami viszont minden Melvins lemezben közös, hogy egyik sem hétköznapi hallgatni való, szóval tartogassátok őket a különleges alkalmakra és ne spóroljatok a hangerővel!
