A vonaton ültem hazafelé tartva, amikor egy úr megszolított, hogy látja mit olvasok. Szerinte a Metallica mainstream és az igazi zene a Pantera. Ebben van is igazság meg nincs is, de egy tuti, mind a két zenekar sokat letett az asztalra. Így nem is volt kérdés, hogy a Cser Kiadó gondozásában megjelent Cliff Burton életét bemutató könyvnek egyből neki esek.

Mostanában eléggé gyorsan jönnek az újabbnál újabb zenekaros/életrajzi kiadványok, amiknek én csak örülni tudok. Mindig is úgy gondoltam, hogyha elolvasok egy könyvet legyen az jó, vagy rossz, az hozzám rak valamit, attól csak több lehetek, kevesebb nem. Mivel elértem egy éve oda, hogy ledobtam a szemellenzőt és összetörtem egy életre, beláttam, hogy a Metallica attól függetlenül, hogy a világ legnagyobb zenekara még jó is. Nem véletlenül vannak ott, ahol. Hogy ez kinek köszönhető az egy érdekes kérdés. Ezt Joel McIver is feltette, aki a To Live Is To Die szerzője  nem mellesleg ő felelős a Slayer és a RATM könyvért is többek között). Miben más ez a könyv, mint az összes többi Metallica kiadvány? Kimondottan a Metallica második basszusgitárosára Cliff "Mindható" Burtonre van kihegyezve, az ő munkássága, élete és halála van a középpontba helyezve. 

A keményfedeles kiadvány - ami méretben akkora,, mint a Tonyi Iommi életét bemutató könyv - kényelmes. Kézreáll, és lássuk be a keménykötésű könyveknek megvan az az előnyük, hogy nem mennek tönkre a táskában sem, akárhogy is vágja be oda az ember. Az, hogy Cliff egyik legjobb barátja, a zenekar gitárosa, Kirk Hammet írta az előszót, azon szerintem nem kell meglepődni. Viszont számomra egy érdekes ómen volt a könyv hátulján található kedvcsináló, amit Rob Flynn írt/nyilatkozott. Valahogy a Machine Head frontemberének a szavára nem tudok sokat adni és az idő előrahaladtával be is bizonyosodtt, hogy az érzéseim nem csalnak, de erről kicsit később.

Furcsa érzés egy olyan könyvet olvasni, ami TIZENEGY évvel ezelőtt jelent meg és eddig még senkinek nem jutott az eszébe az, hogy talán le kellene fordítani, vagy megvenni a jogokat. Jobb később, mint soha, ahogy a mondás is tartja. A lapok olcsóbb papírból készültek, az a félfamentes érzetű, de az igazat megvallva én ezt jobban szeretem, mert nem yoyo-zik a szemem harmincperc olvasás után sem. A könyv, ahogy már megszokhattuk, mindig az említett szereplő gyerekkorával kezdődik és szépen halad előre. Cliff azon ritka zenészek közé tartozik, akiknek nyugis gyerekkoruk volt, "viszonylag". Ez ugye relatív mert egy testvér elvesztése nem feltétlen nyugis dolog, de úgy értem, hogy nem verték a szülők, nem váltak el, nem tolt heroint és LSD-t tizenkét évesen stb. A viszonylag nyugodt gyerekkorba belépett a basszusgitár, a Zeppelin, a Lynyrd Skynyrd és felfordult az élete, napi több órát gyakorolt, klasszikus zenét, azon belül is főleg Bach-ot hallgatott és készült arra, hogy a világ egyik elismert basszusgitárosa legyen egy zenekarban. Aki ismeri a zenekar történetét és azt, hogy Cliff, hogy került be a zenekarba, annak nem kell elmesélni, hogy Friscóba költözött miatta a zenekar, mert ez volt az egyetlen kikötése, hogy ő nem költözik LA-be. Szépen haladunk az időben előre míg elérkezünk a Kill 'Em All felvételéig. Az első új infót én innen tudtam meg, bár egy habzó szájú rajongó ezt biztos tudta, hogy az album címét Cliff "találta" ki, mikor a kiadó nem akarta az eredeti borítót vagy címet elfogadni és akkor mondta, hogy "Kill Them All". Ezen kívül, ami érdekes információ a könyvben az az, hogy habár Dave Mustaine a kirúgása után fújt a zenekarra laza harminc évig, Cliffel elvileg megmaradt a jó kapcsolata. Ezentúl igazából semmi hasznosat és újat nem tudsz meg a könyvből.

Van az a mondás, hogy "halottról csak jót vagy semmit" ezzel én nem értek egyet, de ebben a könyvben maximálisan éreztetik ezt a hozzáállást. Mindenki elmondja, hogy Cliff remek ember volt, türelmes, csendes és csak italozott és szívott, ezenkívül semmi mással nem élt, és egy zseni volt. Nem vagyok én senki, hogy ezt megkérdőjelezzem, de a tizedik embertől ugyanezt hallani már marha unalmas, noha tudom, hogy ennek a könyvnek az a célja, hogy éltessük a basszusgitárost. Akkor is... halál unalmoba torkolik a könyv egy idő után. Egészen a Master Of Puppets felvételéig bíztam benne, hogy lesz valami izgalom, megtudok valami izgalmas háttérinfót a felvételekről, a dalok születéséről, de nem. Ellenben újra elolvashatom, hogy mennyire jó fej volt Cliff.

Amúgy azt írtam már, hogy marha jó arc volt mindenki szerint!? De ez alap, hiszen Cliff Burton jóarc ember volt. Na, ez megy a könyv egy jelentős részében és a tizedik fejezetnél feladtam a reményt, hogy lesz-e valami izgalmas a számomra. Ez egy remek ok arra, hogy a rajongókról egy újabb bőrt le lehessen húzni. Ne értsetek félre, ez nem a kiadó hibája, ők megvették a könyv jogát, lefordították, ami tök jó, hogy próbálnak nekünk adni valami extrát, de a könyv szerkesztése borzalmasan szar. Nincs más kiefejzés rá sajnos. Talán annyi pluszt tud adni az átlag olvasónak, hogy kicsit több régi Metallica koncertet kezd el nézni, és hallgat egy kis Bachot.

Ennél több pozitív dolgot nem tudok felhozni a könyv mellett. Kicsit átverve érzem magam, mint a tavasszal megjelent Metallica könyvnél, ami igazából egy album volt, ami rosszul volt megszerkesztve. Persze, az igazi rajongók megveszik és jó eséllyel oda meg viszza is lesznek a könyvtől, de be kell látni, hogy tényleg semmi extrát nem tud adni a könyv, amit tíz perc netezés alatt ne találnál meg, vagy esetleg nincs fennt a wikipédián. 

Béke, Szeretet, Metal

A KÉPEK A ROCKSTATION TULAJDONÁT KÉPEZIK!