2001. szeptember tizenegyedikére, aki már tudatánál volt az biztosan emlékezik, hogy éppen mit csinált, amikor a felhőkarcolókba csapódtak a repülök. Több zenekar utólag pechesen ezt a napot választotta arra, hogy kijöjjön a legújabb albumával. A Slayer mellett a P.O.D. is erre a napra tette a voksát, hogy előrukkoljon a Satellite című korongjával. A szomorú nap ellenére a négy srác élete ettől a naptól kezdve igencsak megváltozott. Nosztalgiázzunk!
Belegondolni is kemény, hogy ez az album (is) idén ősszel már húsz éves lesz. Hová tűnt a fiatalságunk? Na, nem mintha annyira öregek lennénk, de emlékszem, hogy 2001-ben az Alive-ot, úgy ordíttattam a tévében, hogy már torzítottak a hangszórók, de még azért mehetett rá egy kis kakaó. Tizenhárom éves voltam ekkor. Igazi kis gördeszkás, bőgatyás sutyerák, nagy arccal. Mondjuk az arc azóta csak nagyobb lett, de a P.O.D. és az Alive szeretete azóta is megmaradt. Semmi se változott, bár egy időre eltűnt, de aztán az ember visszatér a régi dolgokhoz, amik hatással voltak rá. Szóval 2001 van és már egy éve tombol igazán a nu metal láz, amikor is a Limp Bizkit kihozta a csokit. Azóta nagyon sokan próbálkoznak/próbálkoztak ezzel az iránnyal, kisebb-nagyobb sikerekkel.
A P.O.D. azaz a Payable on Death ekkor már a kilencedik születésnapjára és a negyedik albumára készült. Az első három album nem hozott akkora sikert a zenekarnak, mint az ami 2001-ben bekövetkezett, de azért elevickéltek a felszínen. Emlékszem nem értettem, hogy játszhat egy zenekar keresztény nu metalt, de erre a válasz az énekes, Sony múltjában leledzik. Sony édesanyja komoly betegségben szenvedett, és ezek után fordult fia a valláshoz és lett hithű keresztény. A vallásos szövegek azóta is áthatják a zenekar témáit, nem meglepő módon. Természetesen a Satellite-ot megelőzően is volt már sikere a csapatnak, hiszen a korábbi időszakból származik a zenekar életében ikonikusnak számító Rock the Party (Off the Hook). Volt mire építkezni, ez a lényeg.
A Satellite egy rendkívül érdekes anyag, nagyon megosztó lemez a mai napig, és ezt az akkori sajtó is így látta. Több kritikát is visszaolvasva, azt láttam, hogy vagy nagyon betalált a lemez, vagy nagyon nem értette senki, hogy miért is olyan fontos a Youth Of The Nation. A lemez még most előkerül egy-egy beszélgetés során, sőt maga a zenekar is furcsa érzelmeket vállt ki az emberekből. Mikor 2019-ben a FEZEN klubban jártak, nem hittem volna, hogy telt házat csinál a banda és az Alien Ant Farm (akiknek szintén húsz éves a meghatározó Anthology lemezük). A magyar rajongóknak közel 20 évet kellett várniuk arra, amit elcsíphettek volna a csúcson. Mindegy is, mert ez a koncert is mutatja, hogy a zenekar alkotott valami olyat, amire oda kell figyelni, amire emlékezni kell. De milyen mai fejjel a Satellite?
Mosolyt csal az arcomra. A Set It Offot régen sem értettem és még ma sem. Az ötvenhárom perces lemezen igazából több töltelék dal is található, ez az egyik, ami nélkül a lemez még erősebb, legendás is lehetne. A srácok ebbe a nu metalos hullámban mindent kimaxoltak, amit csak lehetett a fiataloknál, így nálam is. Emlékszem, ekkor minden haver raszta akart lenni, mert az milyen menő. Sony-nak ráadásul a seggéig ért a haja, így übermenőnek tűnt, aztán még ráadásul ilyen gördeszkás arcok is voltak, akár csak a Sum 41 (náluk az All Killer... húsz éves. Ugye, hogy telik az idő?). De a megjelenés mellett szerintem hatalmas előnye volt a zenekarnak, hogy a dallamos metalt vegyítették a rappel és a reggae-vel, ami azért komolyabb vegyület, mint amit Fred Durst és a csapata csinált. Noha Limp Bizkit mindent elért a műfajon belül, akkor is érdemes volt ezekre a srácokra is odafigyelni.
Olyan ez nekem kicsit, mint a Big Four. Itt a nagyok a Bizkit, Linkin Park, a SOAD, Papa Roach és nem mellesleg a Korn. Ezek az igazi hatalmas nu metal bandák és ezeknek voltak a kis tesói. Az AAF, a Sum 41, Puddle Of Mudd és a P.O.D. amik ekkor nagyon mentek. A Payable On Death azonban nekem mégis adott valami pluszt az olyan dalokkal, mint az Alive, a Boom vagy a Youth Of The Nation. Az elcsépelt slágerek nekem nagyon bejönnek. Főleg a Youth Of The Nation a maga depresszív klipjével, nálam mindent visz és a mai napig összeszorul a gyomrom, ha meghallom. És pont ettől az érzéstől, az ilyen érzésektől lett ez az album egy klasszikus és pont az ilyen érzéseket tudták visszahozni később a Will You vagy a Criminal Conversations dalokkal is. A P.O.D. megragadta a lelkedet, a figyelmedet és magára vonta, nem engedte el azt. Úgy alkottak valami újat, valami egyedit, hogy közben nem kopizták a régi kedvenceket, úgy pakolták össze a stílusokat, hogy az nem volt idegesítő, nem volt kínos. A Celestial, ami rávezet a lemez címadó dalára az egyik legszebb instrumentális tétel, amit ezen vonalas zenekaroktól hallottam valaha. Marcos hatalmasat gitározik ezen az albumon és megmutatja, hogy lehet a rap/metalba gyönyörű dallamokat csempészni. Sajnos ezek után következik az, ami miatt nagyon megosztó az album. A címadó dal után sorakoznak fel a töltelék dalok. A Ridiculous ragga intrója egyszerűen idegesítő, és soha nem értettem, hogy erre mi szükség volt. A The Messenjah még tartja az emberben a lelket, hogy lesz itt még valami meglepetés, de igazából ez is csak ilyen utolsó szalmaszál. A többi dal igazából borzasztóan érdektelen és amíg nem is kezdtem el újra hallgatni a lemezt, nem is emlékeztem egyikre sem. Azért azt be kell látni, hogy eléggé gáz dolog, hogy az ötvenhárom percből, durván a fele az, ami használható és élvezhető, a maradék pedig olyan, hogy B oldalas dalként kiadod egy válogatás lemezen.
Ettől függetlenü a lemez első fele olyan, hogy arról mindig is beszélni fogunk, azt mindig is emlegetni fogjuk, mint a kétezres évek eleji király alkotást. Azóta kijött a zenekar jó pár albummal és többségében ugyanez a helyzet. Elindulnak egy remek ösvényen, felkeltik az érdeklődést, aztán pammm. Le van rakva az egész, mintha totál más zenészek írnák az album többi részét. Sajnálatos ez, mert marha király zenészekről beszélünk. De hát...Max Cavalerát is szeretjük azért még ma is. Ettől függetlenül a lemez eleje kellemes és erőteljes emlék marad. Ha ma kellene osztályoznom viszont, akkor csak három koponyát kapna az ötből.
Béke, Szeretet, Metal
