Az ember folyamatosan elvárásokat állít maga elé. Ha nem állítasz, akkor is van egy elvárásod, hogy ne számítson semmi. Tizenhat év után úgy érzi az ember, hogy valami ütőset szeretne a képébe kapni, legalább is én így vagyok vele. Tiznhat hosszú év telt el mióta napvilágot látott a Bongzilla Amerijuanican elnevezésű anyag,a most meg április huszadikán (mikor máskor?) itt a Weedsconsin..
A zenekar az elmúlt tizenhat évben azért pihent rendesen, konkrétan nem is volt zenekar. Aztán 2015-ben újra begyújtották a bongot és indulhatott az önfeledt szívás és riffgyártás, amivel azért nem kapkodtak. Nyilván nem a zölddel, hanem az új riffekkel, de ez is tökre megérthető, hogy az új lemez előtt még megmutatták magukat a világnak, így láthattuk mi is őket 2017-ben az A38-on, ahol olyan hangos koncertet adtak, hogy utána három napig még csengett a fülem. Akkor megtanultam, hogy érdemes füldugót magunknál hordani, ha koncertre megyünk, és azt is, hogy a Bongzilla igazán élőben viszi le a fejed.
És ez így van a Weedsconsin esetében is. A Relapse kiadót a hátuk mögött hagyva a Heavy Psych Records gondozásában megjelent új album kellemes háttérmuzsika, de nem köt le úgy, hogy minden energiámmal csak rá figyeljek. Persze, megértem a kő stoner/doom/sludge mit tudom én milyen arcokat, akiknél ez az év lemeze az Eyehategod új albuma mellett, de engem olyan iszonyatosan nem fogott meg. Azt érzem a hat dal hallatán, hogy sokkal inkább ők is élnek a legendás múltjukból, mintsem a jó dalokból. Természetesen ez egyéni véleményem, de nem értem, hogy miért van ekkora pörgés a zenekar háza táján, miközben azért ennél vannak sokkal jobb albumok, picike zenekaroktól. Ettől függetlenül az album szépen szól. Tök jól elkülöníthető, kivehető a basszus és a szénné torzított gitárok is, Muleboy hangja meg szakít, ahogy eddig is tette. Nem is értem, hogy a csávesz, hogy bír ilyen hangokat minden effekt nélkül kicsikarni magából. Sundae Driver egy már ismert szerzemény, ami iszonyatos középtempójával szaggat, zakatol előre, de nem érzem tőle azt, hogy na baszki, most aztán jön a katarzis, ki akarom tépni a falból a villanyvezetéket. Érdekes, hogy a hat számból a negyedik The Weedeater egy tipikus kis prüntyögés, ami időhúzásnak bizonyul nálam. Az egész dal olyan, mintha egy jammelésből lenne kivágva. Az Earth Bong /Smoked / Mags Bags meg egy kegyetlen hosszú trekk, ami emiatt elveszik a számomra. Úgy értem, hogy az egész szép, tök jó, hogy ilyen hosszú és értem a felvezetését is a dalnak, de a felére már elfelejtem, hogy mi volt az elején. Mondjuk hozzá kell tenni, hogy ebben vannak a legjobban húzó riffek, így valamennyire elnézi az ember az irgalmatlan hosszt.
Próbáltam marha hosszan kielemezni a lemezt, de tök felesleges közhelyeket írtam, így ilyen rövidre vágtam. Az igazat megvallva, engem ez nem talált meg magának. Lehet, hogy jó album, lehet másnak ez mindent felülmúl, de nekem annyira nem jött be. Ettől függetlenül tényleg megértem, hogy másnál ez max hangerőn dübörgött vagy dübörög még most is.
Béke, Szeretet, Metal
