Két feladat várt rám május 20-i határidővel: az idei adóbevallás és Herman Frank legújabb szólólemezének recenziója. Az előbbivel már elkészültem, jöhet hát a lemez. Szerintem már sejtitek, hogy ha ez „feladat,” akkor nincs minden rendben.
De ki is az a Herman Frank? A német metálvilág egyik alapembere, gitáros, dalszerző és még producer is. Játszott az Accept-ben (háromszor is), a Victory-ben, egy ideje pedig saját neve alatt jelennek meg lemezei, a mostani már az ötödik. Még annyit érdemes tisztázni, hogy bár egy gitáros szólóalbumáról van szó, rendes, énekes dalok vannak rajta, és van kísérőzenekar is. Ha felsorolnám, ki kicsoda és honnan jött, az hamar unalomba fulladna – hihetetlen átjáróház a német metál szcéna, ami azt illeti. Legyen elég annyi, hogy a mikrofonnál ismét Rick Altzi teljesít szolgálatot, őt a Masterplan-ből ismerhetjük.
Mindebből levezethető, hogy hagyományos germán fémet munkáltak meg nekünk 10 dalban és szűk háromnegyed órában. Talán elég is ennyi háttérinfó, lássunk neki! Nagyon erős a kezdet, a Teutonic Ordert szánták a lemez húzódalának, forgattak hozzá videót is, ha még nem láttátok, bekötöm ide is. A német zenészek nagyon érzik ezt a (jó értelemben vett) darabos, zakatolós zenét, Rick hangja erőteljes, aki szereti ezt a zsánert, elégedett lesz vele. Nekem külön tetszett, hogy a keménység felől ragadják meg a műfajt, ha referenciát kellene megnevezni, semmiképp ne a Helloween-re vagy a Running Wild-ra gondoljatok, inkább az Accept vagy a Grave Digger jobb pillanataira.
A Venom ugyanezen ösvényen halad tovább, és megint jó, hogy a döngetés mellett a dallamokra is odafigyeltek. Érdekes megfigyelés, hogy ahhoz képest, hogy ez egy gitáros szólóanyaga, nincs „szétvirgázva” a zene, az egyszeri hallgatónak nem kell végtelen skálázásoktól és tremolo-vijjogtatásoktól tartania. Ja, instrumentális darab sincs, és lassú sem, valahogy nem is illene ide.
A Hate még magasabb tempóra kapcsol: kétlábdob, kiabálós refrén, lyukasra kopott, felvarrós farmermellény, régi, szép idők. De most először a kritikai hang is megjelenik, a dobhangzás gyanúsan laboratóriumi, igazából az egész hangkép olyan steril, nincs ott a zsír az alján, amit ki lehetne tunkolni – ha értitek, mire gondolok. Maga a dal is jellegtelen, ha bármilyen random rockzenésznek azt mondanák, hogy na öcsém, van 10 perced metálslágert írni, pont egy ilyennel állna elő. Amúgy van még két másik dal a lemezen, ami pont ugyanígy kezdődik, ugyanazzal a sikálós riffel – ejnye.
A kritikusabb énem itt kezdett veszíteni a lelkesedéséből. Az elején azt hittem, arra fűzöm majd fel az írást, hogy na tessék, Herman megmutatta a régi acceptes kollégáknak, hogyan kell tűzzel, friss lendülettel játszani a műfajt, de sajnos benne is csak pár jó dalra elegendő puskapor volt. A fentebb kiemeltek mellett ilyen a Just a Second to Lose is a kiabálós, csordavokálos refrénjével. Aztán előkerül az indigó is Herman fiókjából: a Danger nagyon a Princess of the Dawn-ra hajaz (Accept), a Stand up and Fight pedig annyira Kill the King (Rainbow), hogy még az is lehet, hogy valami átdolgozás. A végére nagyon kifullad a Two for a Lie, mintha nem is ugyanazt a lemezt hallgatnánk, mint az elején.
Nem fogom nagyon lehúzni, sem úgy tenni, mintha nem lennének erős oldalai. Először is nincs rajta rossz dal, egy bizonyos szint alá nem adják. A produkció igényes, a körítés, a dalok felépítése profi munka. Autóba, mosogatáshoz, háttérzenének ne is keress mást: nem kell dalokat válogatni, lejátszási listát szerkesztgetni, mehet bele az egész, úgy, ahogy van. Edzéshez is tökéletes: a pulzusod mindig a zsírégető tartományban lesz, hehe. Jó hallgatni, viszi a svung, nem egy bágyadt, fakó valami. Csak akkor kezdjük húzni a szánkat, ha a kötelezőnél többre célzunk: olyan dalokra, dallamokra, amikre évek múltán is emlékezünk, amik képesek érzéseket kiváltani, olyan riffekre, amik túlmutatnak a szokásos ratata-tarata-ratata-tarata-tadamm döngetésen, uram bocsá’ olyan dalcímekre és szövegekre, amiket nem hallottunk már ezerszer máshol. Eye of the Storm meg Stand up and Fight? Open your Mind? Most komolyan?
Az az elméletem, hogy Herman elvárások és nyomás nélkül készíthette ezt a lemezt, talán még a kiadó is haveri alapon dolgozik vele. Az ő szempontjából ez eszményi munkakörülményeket jelent, de nekünk, hallgatóknak jót tett volna, ha valaki még a felvétel előtt azt mondja, hogy:
Herman bá’, vissza kéne még menni a próbaterembe izzadni egy kicsit, mert ez így vékony lesz!
Ha már a kiváltott érzésekről van szó: képzeljünk el egy számegyenest, aminek az egyik vége egy hatfogásos kóstolómenü a Costesben a kedveseddel, finom borokkal (az új Gojira például), a másik vége pedig egy kedélyes elbeszélgetés Guantánamón ajándék heretépéssel (ez lenne az új Ossian). Ezen a skálán Herr Frank lemeze nagyjából középen, a semleges tartományban helyezkedik el, mint egy sonkás szendvics a benzinkútról. Nem fáj, éhen se halsz, de nincs olyan élethelyzet, hogy úgy igazán megkívánd.
Annyira nagyon szeretném, hogy legalább az új Helloween jó legyen majd, mert már régóta nem volt igazán tuti hagyományos metal lemez. Az új Accept (ami már inkább Wolf Hoffmann szólóanyag) közepes, a Primal Fear albumnak csak a fele ér valamit, a Hammerfall meg épp a menetrendszerinti gyenge periódusnál tart. Csak a Sabaton és a Judas Priest tartják magasba a zászlót, meg az olyan fiatalok, mint a Beast In Black. A többiek élnek a hírnevükből, és alibizgetnek az új dalokkal. Ébresztő, zenész urak!
