Dee Snider a rock-metal műfaj egyik legszínesebb egyénisége. A Twisted Sister frontembereként és zeneszerzőjeként elévülhetetetlen érdemeket szerzett, és valószínűleg még az unokái is a We’re Not Gonna Take It jogdíjaiból fognak megélni. De ő, ahelyett, hogy a megérdemelt nyugdíjas éveket élvezné, elkészítette ötödik szólólemezét.
A 2018-ban megjelent For the Love of Metal egyfajta visszatérés volt számára, az azt megelőző csaknem három évtized karrier-vargabetűi után Dee ismét egy veretes metal lemezen énekelt. Említsük meg Jamey Jasta nevét (Hatebreed és még sok más), aki az album zeneszerzője és producere volt, leginkább neki köszönhető, hogy mára Snider ismét komolyan vehető tényező lett. Az általános vélemény alapján az a lemez jól sikerült, így a nyerő csapatot megtartva álltak neki a folytatásnak. Maga Snider mester így emlékszik vissza:
2019 végén úgy éreztem, elérkezett a lemezkészítő-koncertező pályafutásom vége. Még nem jelentettem be a világnak, de magamban eldöntöttem, hogy ennyi volt. Mégis, 2020 úgy hozta, hogy a sors mást tervez velem. A Covid és a világban tapasztalható politikai helyzet közepette szinte sóvárogtam (igen, sóvárogtam), hogy visszatérhessek a stúdióba.
Az új lemezre tehát tekinthetünk úgy, mint a For the Love of Metal folytatására. Dee ezúttal a dalszerzésben is részt vett, ami nem hátrány, ha már a neve alatt, szólólemezként jelenik meg. Még egy apró változást jegyezzünk fel: most nem hívtak seregnyi vendégénekest, csak egyet, nem volt szükség ezzel a trükkel vakítani a népet. Hogy ki az, csak később árulom el, a cikk drámai ívének fenntartása végett. Nyugi, nem Dave Grohl és nem is Björn Strid – lassan már alig jelenik meg album, amelyiken valamelyikük ne szerepelne.
Elég is ennyi háttérinfó, nézzük, mit akar mondani ez a 66 éves, egyszerre nagy szájú és nagyszájú énekes a világnak 2021-ben! Energikusan indul az album, két akkora yeah-vel, hogy még Nagy Feró is megirigyelné. Az I Gotta Rock (again) egy credo – na nem olyan cirádás, mint amit a templomban mondanak, kábé kimerül annyiban, hogy rock mindhalálig. Nincs baj ezzel, más területeken is látjuk, hogy az egyszerűsített üzenet könnyebben célba ér. A szerkesztés során komolyan vették a dinamikus albumkezdés kívánalmait, a nyitó hármas mintha csak egy tízperces monstre rockhimnusz lenne. A Down but Never Out-ba már csak egy ugatós-csordavokálos refrén jutott, de akkor is.
Ötletem sincs, emberünk honnan meríti az energiát, kirobbanó formában van hangilag, fizikailag egyaránt. Érthető módon az énekhagja uralja (de nem leuralja) a lemezt, ha hangszeres villanásokat keresünk, kicsit jobban kell figyelni, de azért ott vannak. Néha azért már sok a vokális nyomulás, a végére már arra kezdtem figyelni, hogy helyenként olyan a hangszíne, mint amikor a mekis vanília shake után ottmarad a slejm a torkunkon. De ez csak gonoszkodás, el is határolódom magamtól.
A sodró lendület miatt a gyengébb pillanatokon is könnyebben átsiklunk, és már el is jutottunk a hetes Crying for Your Life-hoz. Ennek bevezetőjében hallható a lemez első lassabb, visszafogottabb pillanata, aztán ez is gyorsan felpörög, és Dee akkorát énekel benne, mint egy hídláb. A szövege viszonylag egyszerű, de pozitív töltetű, ez többé-kevésbé igaz mindegyik dalra.
Aztán két újabb acceptes-csordavokálos dal jön. Az In for the Kill húz, mint a husky fogat, de szerintem felejthető, no de a Time to Choose: itt „sütik el” a lemez vendégénekesét, aki nem más, mint (dobpergés) George „Corpsegrinder” Fisher. A Cannibal Corpse aranytorkú pacsirtája remekül egészíti ki ezt a háromperces kalapálást, egyúttal segít végleg hátrahagyni Snider glam rockos imidzsét.
A kedvencem mégis az utolsó előtti The Reckoning, amiben a thrash metal vidékére kirándulunk. Szívmelengető a lábdobok dübögése, és itt a kiabálós refrén sem tájidegen elem. A középrész kávédaráló-riffje és vijjogós szólója a német thrash csapatokat idézi, csak itt ugye „rendes” énekes van. Az utolsó Stand már csak egy nyugis levezetés, régen az ilyesmit power balladának hívták. A szöveg egyben a lemezcímet is rejti: Stand up, don’t leave your mark, leave a scar – énekli Snider a refrénben. Nem szoktam túlgondolni a dalszövegeket és azok erejét, de bízzunk benne, hátha lesz valaki, aki pont ebből tud erőt meríteni.
Nem lett rossz lemez a Leave a Scar, megkockáztatom, hogy Dee Snider egyik csúcsteljesítménye. Ahhoz képest, hogy csinált ő már karácsonyi albumot, musicalt, családi valóságshowt, és még ki tudja, miket vállalt be, hogy fennmaradjon az ismertsége, ez végre valami olyan, ami nem kínos, és évek múlva is büszke lehet rá. Ahhoz képest, hogy bőven nyugdíjas korú, ezt a lemezt szétveti az energia, és a hangja is remek formában van. De a fránya hallgató, pláne a kritika-író nem „ahhoz képest” ítélkezik, hanem abszolút értékben. Épp egy frappáns hasonlaton agyaltam, ami mindezt megvilágíthatná, amikor tegnap egy baráti sütögetés közben megtudtuk, hogy vendéglátóink vásároltak egy metálszürke Toyota Corollát. A kérdésre, hogy „istenem, de hát miért??” azt válaszolták, hogy egy megbízható használati tárgy kellett. Nincs olyan részlete, amiért rajongani lehet, de olyan sincs, amit utálnának. Ekkor született meg a cikk címe, és ekkor értettem meg, miért nem leszek a Leave a Scar rajongója. Mert olyan, mint a Corolla, vagy a betűtésztás leves rántott csirkével. Látva, milyen albumok jönnek az év második felében, nem hiszem, hogy máskor is előveszem majd, de egy percig se bánom, hogy megismerhettem. Amúgy tudjátok, melyik autóból adták el a legtöbbet a világon? Bizony, Corollából. 
