A progresszív rock irányzat a britektől több hullámban érkezett a kontinensre. Ezek közül természetesen a legnagyobb hatású az első volt, nagyvonalúan – anélkül, hogy beleásnánk magunkat az egyes oldalhajtásokba - soroljuk most ehhez az irányzathoz a Pink Floydot, a Yest, a Genesist, az Emerson, Lake & Palmert, illetve a King Crimsont. A sor természetesen korántsem teljes, de talán ez az öt formáció volt a legjelentősebb a 60-as évek második felében új irányokat kereső brit rockbandák közül. A második hullám (egy évtizeddel később) már jóval kisebb hullámokat vert, az ekkor felbukkant zenekarok közül számomra a Marillion és a Pendragon a legfontosabbak. A dél-kelet angliai Marillion 1979-ben kezdte bontogatni szárnyait. A név eredete egy Tolkien-rajongónak nem lehet ismeretlen, a névadó a fantasy irodalom egyik gyöngyszeme, a Silmarillion volt, lespórolva az első szótagot.
A 70-es évek végén a szigetországban virágzott a post punk, közelgett a NWOBHM berobbanása, illetve a különféle new wave muzsikák is felfutóban voltak, az akkoriban avittnak számító progresszív rock pedig egy letűnt korszak emléke volt, hasonlóan Tolkien fenti művéhez. A zenekar sztorijába most nem merülnék el, akit érdekel, néhány kattintás után könnyen felgöngyölítheti a szálakat. A legjobb, ami a kezdetben instrumentális muzsikában utazó zenészekkel történhetett, az volt, hogy összeakadtak egy bizonyos Derek William Dick nevű fiatalemberrel, aki később Fish néven vonult be a progresszív rock történetébe. Az énekes egyértelműen a Genesises Peter Gabriel köpönyege alól bújt elő, és mesteréhez hasonlóan ő is meghatározta zenekarának első korszakát. Fish Gabrielhez hasonlóan odavolt a fantasy sztorikért, magas fekvésű hangján tökéletes dramaturgiával tolmácsolta dalszövegeit, színpadi megjelenése pedig –jellegzetes arcfestésével- szintén a Genesis vokalistáját idézte.
Egy magyar rockernek rosszabb esetben csak a Dream Theater révén cseng ismerősen a Marillion neve, Petrucciék ugyanis élő verzióban feldolgozták az Easter című Marillion szerzeményt, illetve az ex-dobos, Mike Portnoy a Transatlantic projektben együtt muzsikál többek között a Marillion basszusgitárosával, Pete Trewavasszal is.
Ismeretlenül nehéz lehet egy ekkora életművel rendelkező zenekarhoz kapcsolódni, embert próbáló feladat a tizenkilenc soralbum közül rábökni egy Marillion lemezre, és azzal kezdeni az ismerkedést. Ha bárki kérdezné, a magam részéről az 1983-as Script For A Jester’s Tear mellett tenném le a voksomat, és nem feltétlenül csak azért, mert ez volt az első a sorban. A négy, Fish-sel készített album közül bármelyiket ajánlhatnám, mindegyik hibátlan…
A bemutatkozó, mindössze hat szerzeményt rejtő korong összes hangja kincset ér, a dalok egyenkénti elemezgetése most felesleges szócséplésnek tűnik. Hat nagy lélegzetű, ezerarcú szerzeményről van szó, tele fogós dallamokkal, kreativitással és zenei alázattal, magamutogatástól mentesen. Fish drámai előadása egy metalos fülnek a néhány évvel később maradandót alkotó Geoff Tate-et idézheti; hangsúlyoznom kell, hogy öt évvel járunk az Operation: Mindcrime és hárommal a Rage For Order előtt. A Marillion énekesének jellegzetes arcfestése pár évvel később az amerikai Crimson Glory esetében köszönt vissza, a korai Fates Warning nagyeposzok (Epitaph, Exodus) zenei gyökerei is valahová ide vezetnek vissza. A britek a 80-as évek első felében a Rush-sal és a Sagával azonos ligában fociztak. Ahogy jómagam, úgy szinte mindenki más is Fisht emlegeti elsőként a Marillion első korszaka kapcsán, pedig a tipikus háttérember fizimiskával megáldott Steve Rothery gitáros a műfaj egyik legalulértékeltebb muzsikusa. Rothery egyformán érzi a lágy, akusztikus játékot és a drámai hangulatot is, melynek megteremtésében a másik alapembernek számító Mark Kelly billentyűssel együtt elévülhetetlenek az érdemei. A hangszeres trió Pete Trewavas basszerrel teljes, ez a három figura négy évtizede alkotja a Marillion magját. A debütön közreműködő Mick Pointer dobos gyorsan kikerült a képből, de az itt felmutatott teljesítményébe nehéz belekötni, viszont Fish-sel sajnos nem találta a közös hangot. Egy nagyobb kavarodás után sikerült leigazolniuk Ian Mosleyt, aki 1984-től kirobbanthatatlan az ütősi pozícióból. A Marillion 1989-től, azaz Steve Hogarth énekes csatlakozását követően saját pályáján egy új korszakot nyitott. Az igazi, azaz a szó eredeti értelmében vett progresszivitás talán kicsit háttérbe szorult Rothery-ék muzsikájában, az igényes rockzene híveinek azonban még sosem okoztak csalódást.
A Parlophone a közelmúltban egy új keveréssel ismét megjelentette a debütáló Marillion korongot, mely melegen ajánlott mindenkinek, aki a progresszív zenék híveként tartja számon magát!
