Ha a hazai rockzene kontextusában van létjogosultsága a gitárhős kifejezésnek, akkor erről a jelzőről a többség elsőként feltehetően Szekeres Tamás nevére asszociál. Tamás akkor jelentetett meg itthon instrumentális gitárlemezt, amikor a műfaj a Mike Varney nevéhez köthető Shrapnel Records révén nemzetközi szinten is a csúcséveiben járt. A terjedelmes életműből ez a bizonyos első lemez, a Guitarmania a mai napig sokunk kedvence.
A kilencvenes években sorra jelentek meg az újabb szólólemezek, melyek között feldolgozásokat rejtő korongok ugyanúgy megtalálhatók voltak, mint ahogy élő vagy éppenséggel akusztikus anyagok is. Az Omegához történt csatlakozást követően azonban Tamás parkolópályára tette a szólókarrierjét, évtizedekig nem készült önálló albuma. Az utóbbi években házilag sokszorosított CD-k formájában, szűk körben terjedtek ugyan különféle, néhány dalos kiadványok, de a hivatalos formát öntött visszatérés ideje csak 2019-ben jött el. Fogalmam sincs, hogy a GrundRecords mindenre elszánt gárdája végül milyen trükköt vetett be annak érdekében, hogy Tamást rábírják egy újabb lemez kiadására, de lenne még néhány ötletem, hogy a hazai mezőnyből kiket kellene újra lendületbe hozni...
A lényeg mindenesetre az, hogy kereken két évtizeddel a King Street Blues után 2019-ben CD-n, majd tavaly LP formátumban is megjelent a White Shapes Of Blue (maga a hanglemez is a borítóhoz igazodva fekete füstcsíkokkal tarkított, áttetsző kék). A korongon szinte mindent megtalálhatunk, amivel Tamás a legtermékenyebb időszakában, a kilencvenes években előállt, a mindössze két saját dal (a címadó és a producer Trunkos Andrással közösen jegyzett Planned Emotions) mellett azonban most jelentős túlsúlyban vannak a feldolgozások.
Az átdolgozott szerzemények között a Still Loving You képében ugyan ott az emblematikus Scorpions nóta is, de a feldolgozott tételek jelentős része kevésbé nyilvánvaló szerzemény. Paul Gilbert mellett Brian Maillard és Marco Sfogli ugyan nem ismeretlen előttem, de akad több olyan szerző is, akinek a nevével a bookletet fellapozva találkoztam első ízben. A White Shapes Of Blue alcíme tehát lehetne akár Guitarhardware III. is, mivel a CD gerincét a feldolgozások adják.
Tamás a dalokat a saját King Street Blues stúdiójában rögzítette 2015 és 2019 között, a billentyűs részek töredékének kivételével minden hangszert ő maga játszott fel a korongra. Ebből eredően tehát a lemez élő dobos közreműködése nélkül készült. Nos, a korongot végigpörgetve sem a nagy időintervallum, sem a húsvér ütős hiánya nem fülbe ötlő. Egy-két nagyobb nevű kollégával szemben – hogy ne menjünk túl messzire, gondoljunk csak az utóbbi évek Malmsteen lemezeire - Tamás nem esett az önmaga által ásott csapdába azzal, hogy lényegében külső kontroll nélkül készítette el a lemezt. Szó sincs indokolatlan tekerésekről, szűnni nem akaró gitárfutamokról. Egy kiérlelt hard rock lemezről annál inkább; átgondolt, okosan felépített szerzeményekkel.
Tamás egyébként sosem a technikai oldalra, a szakma elkápráztatására építette fel a lemezeit, minden régi korongja kellően hallgatóbarát volt ahhoz, hogy a hangszeres előképzettség nélküli hallgatók is tudjanak kapaszkodókat találni a dalokban. Ehhez pedig alapvető, hogy fogós melódiák kerüljenek a szerzeményekbe. Ezen a téren pedig most sincs hiba. A digipack CD a kék-fehér színvilágával különösen mutatósra sikerült, a tavalyi LP verzió borítója pedig szintén hasonló felfogásban készült.
Itthon meglehetősen kevesen űzik ezt a fajta muzsikát, gyanítom, hogy a hazai kollégákhoz hasonlóan (Kékkői Zalán- Beatrice, Maróthy Zoltán- Koncz Zsuzsa zenekara, illetve Szijártó Zsolt- Kárpátia) Tamásnak a szólópálya a jövőben is mellékvágány lesz, de remélem, hogy időnként a jövőben is meglep majd minket egy-egy, a saját neve alatt megjelenő albummal. A Guitarmania számomra ugyan egy külön fogalom a hazai gitárlemezek között, de a pontszám most sem lehet kérdéses!
