Úgy tűnik, az újjáélesztett Guns n’ Roses mellett Slash-nek bőven marad energiája a szóló-dolgaira is. Az anyazenekar egyelőre csak ígérgeti, hogy egyszer majd kijönnek egy új lemezzel, közben a cilinderes gitáros elkészítette az ötödik saját anyagát, amelynek címe 4.
Gyorsan tegyük is tisztába ezt a név-cím dolgot! Slash a saját nevén a mostanival együtt öt albumot készített, ebből négyet a Myles Kennedy and the Conspirators tagjaival, akiket az egyszerűség kedvéért tekintsünk kísérőzenekarnak. Ennél persze többről van szó, Myles például a szerzőtársa is az összes dalban. Hogy még konfúzabb legyen, a különféle felületeken az előadó neve hol simán Slash, hol pedig Slash featuring Myles Kennedy and the Conspirators, de én le nem gépelem még egyszer.
Ha túltettük magunkat az igénytelen borító miatti sokkhatáson, észrevehetünk még egy érdekességet: a kiadó egy bizonyos Gibson Records. Nem csak névazonosság, ez a hangszergyártó Gibson cég, akik úgy határoztak, szélesítik a vállalati portfóliót, és belevágnak a lemezkiadásba is. Erre pedig ki lenne alkalmasabb alany, mint a Les Paul gitárok talán legismertebb használója? A 4 az új kiadó első anyaga, további igazolásokat egyelőre nem jelentettek be.
Még valamit érdemes előre tudni: a lemezt nagyrészt élőben vették fel egy híres Nashville-i stúdióban. Ez új megközelítés volt a csapat részéről, elsősorban Dave Cobb producer ötlete alapján, de úgy tűnik, nem bánták meg. Persze volt már ilyen más zenekaroknál is, mégis, mostanában sokkal inkább a fájl-küldözgetés dívik. Slash büszkén mesélte a kapcsolódó interjúkban, mennyire analóg és organikus a megszólalás, és hogy jópár hibát benne is hagytak a felvételben. Na nem mintha a hallgató ebből bármit is észrevenne. Annyi biztos, hogy érdemes rendes cuccon vagy legalább fülhallgatóval kóstolni. Slash fő munkaeszköze továbbra is a Les Paul, nem pedig a Logic Pro X, hehe.
A lemez egy lendületes, rockos dallal, a The River Is Rising-gal indul, és már az első 5 másodpercben hallható, hogy Slash játszik. Keveseknek van ennyire egyedi hangzása és játékstílusa. A lassabban eszmélőknek ott az őrületes gitárszóló, a kedvenc részem mégis az utolsó fél perc, ami akár egy autós üldözés zenei aláfestése is lehetne. A dalhoz videó is készült, amit már tavaly év végén megmutattak. Semmi extra, csak egy jó kis együttzenélés, de olyan jó a felvétel, hogy szinte mi is ott vagyunk velük a próbateremben.
A második Whatever Gets You By és a harmadik C’est La Vie is hasonlóak, így igazán erős triót alkotnak a nyitódallal. Utána kicsit leül a hallgató figyelme, el lehet időzni a részleteken, például azon, hogy a ritmusszekció (is) mennyire jó. Brent Fitz dobos húzósan, ötletesen üt, Todd Kerns bőgős pedig nemcsak tisztán hallható, de a vokálba is besegít.
A következő kiemelendő tétel az Actions Speak Louder Than Words. Ehhez olyan karakteres riffet sikerült írni, hogy ez lett a refréndallam is, érdekes, ahogy egyszerre szólalnak meg. Ezt amúgy más dalokban is gyakran elsütik. A Spirit Love keleties dallammal indul, és noha elüt kicsit a lemez többi részétől, nem annyira kiemelkedő. Nem úgy a következő Fill My World, ami a lemez csúcspontja. Kezdve ott, hogy újrahasznosították benne a Sweet Child O’ Mine riffjét, amihez Myles a lemez legkarakteresebb dallamait hozza. Egy ilyenhez komoly gitárszóló dukál, szinte dal a dalban, pár hallgatás után már velük dúdolhatjuk.
A 43 perces lemez utolsó harmadába két tökös rock and roller valamint egy ballada került. Az April Fool és a Call Off the Dogs kicsit felpörgetik a hangulatot, utóbbi olyan, mintha csak az Appetite lemez nyersebb, punkosabb pillanatait hallgatnánk. Itt levetkőzik a többi dal kissé jólfésült jellegét, ez egy igazán harapós nóta lett. A záró Fall Back to Earth már sokat nem tesz hozzá az összképhez: nyilván kellett egy lassú szám is, de valahogy felejthető lett. Sztenderd líraiként indul, aztán monumentális dallá terebélyesedik, de inkább a hosszát tekintve, hiába énekli ki Myles a lelkét is benne. Ráadásul olyan furán ér véget, ami egyben a lemez végét is jelenti. A hallgatónak hiányérzete támad, mintha nem lenne befejezve a lemez – tisztára mint a Gyalog Galopp.
Ha egy ekkora név ad ki valamit, arra odafigyel a nagyközönség, sokakhoz eljut majd. Németországban és Angliában még a listákra is felkerültek, egészen a negyedik helyig. De nemcsak a figyelem, az elvárások is nagyobbak ilyenkor. Egyfajta revelációt várunk, hiszen mégiscsak a cilinderes rocksztár penget itt nekünk. Én mégis azt éreztem, hogy Slash és barátai nem foglalkoztak ezzel, ez a lemez nem a szakmának vagy a zenesznoboknak készült. Nincs „szétgitározva,” rendes dalok vannak rajta. Persze lehet úgy is hallgatni, hogy csak a gitárra figyelünk, amiben a mix is segít. Bármikor jöhet egy szóló, akár az ének közben is. Ugyanakkor a Guns-rajongókat sem akarták feltétel nélkül kiszolgálni holmi kommersz zenével. Aki slágereket es dúdolható gitárszólókat vár, itt legfeljebb 2-3 dalt talál magának.
Ahogy sokadjára hallgattam, beugrott egy kép: ülünk egy bárban, már megkaptuk az első kör sört (vagy sör kört?), nemsokára érkeznek a tripladupla hambik, a banda meg a színpadon örömzenél. Kicsit nekünk is, de inkább maguknak. A dalok szinte egy nagy jammeléssé folynak össze. Van, aki figyeli őket, mások csak élvezik a zenei aláfestést. Szerintem így lehetne igazán élvezni a konspirátorok zenéjét, valahogy nem tudom elképzelni, hogy vegyek egy belépőt, és egy koncertet végigállva figyeljem őket.
A 4 jó lemez lett, de nem fog mindenkinek tetszeni. Bitangul szól, profik játszanak rajta, akik elsősorban a maguk örömére készítették, mindenfajta bizonyítási kényszer nélkül. Ha nem zavar, hogy nem minden tétele sláger, vagy csak örülsz, ha Slash játékát hallhatod egy újabb lemezen, jó szívvel ajánlom. Ha tetszett tavaly a Black Label Society vagy Billy Gibbons lemeze, akkor is jó helyen jársz. De ha Slash-ről csak annyi ugrik be, hogy Don’t Cry meg November Rain, akkor inkább hagyd ki, nem neked készült.
