Több hónapos beetetés után végre megjelent a legendás német rockbanda, a Scorpions tizenkilencedik albuma. Sokszor használjuk a „visszatérő lemez” fordulatot, de ha valami, hát a Rock Believer tényleg az.
Ahogy Mabel mondaná, már az idejét se tudom, mikor hallgattam utoljára Scorpionst. Mindig is szerettem a zenéjüket, és (ilyen-olyan formában) megvan az összes lemezük, de már régen besoroltam őket a nosztalgiazenekar kategóriába. Nincs ezzel semmi baj, attól, hogy kialudt a kreatív láng, még időről időre el lehet játszani az örökzöldeket a rajongóknak. Tudjátok, mikor jelent meg utoljára „rendes” Scorpions lemez? 12 éve (Sting in the Tail – 2010), ami még veterán-rocksztár-időszámítás szerint is rengeteg. Akkor búcsúlemeznek szánták (muhaha), amit egy búcsúturné követett. Lehet, hogy az angol farewell szónak van valami kevésbé ismert jelentése is, mert olyan nincs, hogy egy zenekarnak ennyi búcsúturnéja legyen – lásd még Ozzy, Judas Priest, stb. Az azóta megjelent Comeblack (2011) fele bestof, fele feldolgozás, a Return to Forever (2015) pedig az archívumból előásott régi dalokat tartalmaz, amik akkor nem kerültek lemezre.
Azóta szinte folyamatosan úton voltak, megünnepelték az alapításuk 50. évfordulóját, és felvették soraikba a néhai Motörheadből ismert Mikkey Dee dobost. Aztán valamikor 2019 elején úgy érezték, itt az ideje új dalokat írni. Így is történt, a Schenker-Meine alkotópáros ismét aktív üzemmódba kapcsolt. Azért a tapasztalt zenekedvelő ilyenkor felhúzza a szemöldökét. Mert hát elsülhet ez jól is (Judas Priest), meg úgy is, hogy gyorsan elfelejtjük, és maradunk a klasszikusoknál (erre inkább nem hoznék példát). Több, mint fél évszázados pályafutás és 100 millió eladott lemez után a 70 feletti zenészbácsik úgy érezték, van még bennük mondanivaló.
Aztán tavaly ősszel megérkezett az első fecske (micsoda képzavar) a Peacemaker dal képében. Rövid, odaverős rocknóta, erős 80-as évek hangulattal. Nyilván nem mondhatjuk, hogy ennyi kihagyás után máris meg vagyunk győzve, de a dal ígéretes, és nem valami korábbi téma újramikrózva. Az első interjúkban azt is elmondták, hogy még csak nem is a leggyorsabb lesz a lemezen. A második előzetes dal a címadó volt, és tökéletesen betöltötte a szerepét: onnantól kezdve már vártam a lemezt. A Rock Believer igazi rockhimnusz, és ha ’84-ben jött volna ki, ma már fátyolos tekintettel emlegetnénk mint örök klasszikust. Hogy mikorra érik majd be, nem tudhatjuk, de biztos, hogy koncertkedvenc lesz. A mondanivalója nem túl bonyolult, Klaus Meine énekes így foglalta össze:
Olyan sokszor hallottuk már az évek során, hogy a rock halott. De még mindig sokmillió rock-hívő él a világ minden táján, akik rácáfolnak erre. A mi rajongóink a legjobbak a világon: hamarosan újra találkozunk majd, mert mi is rock-hívők vagyunk, akárcsak ti.
A világjárvány persze az ő lemezkészítésükbe is belerondított. A dalszerzés már korábban elkezdődött, de mire a felvételekre került sor, már megtörténtek a lezárások. Azt tervezték, hogy a lemezt Los Angelesben veszik fel Greg Fidelman producer felügyelete alatt, de már nem tudtak odautazni. Így egy hazai stúdióban kezdtek el dolgozni, online kapcsolattartás mellett. Hamar belátták, hogy ez nem működik, ezért elengedték az ötletet, és a produceri teendőket maga a zenekar, valamint Hans-Martin Buff közösen látták el. Nem részletezték, mi egyéb játszott még szerepet abban, hogy a teljes folyamat három évig tartott, mindenesetre pár napja végre teljes egészében meghallgathatjuk a Rock Believer albumot.
Akkor indítsuk el végre! A Gas in the Tank ismét egy rockhimnusz, olyan a lüktetése, mint a Breaking the Law-nak a Priest-től. Még az elején a sziréna hangja is hasonló. De Mikkey korábbi főnöke előtt is fejet hajtanak; a szövegben elhangzik a „Born to lose, live to win” sor, egyéb rocktörténeti és scorpionsos utalások mellett. Az üzenet nyilvánvaló, van még benzin a tankban, van még keresnivalójuk a zenei palettán. A címe remekül hangzik, annyira, hogy a lusta recenzőrök akár kölcsön is vehetik. Oh wait…
A Roots in my Boots még fokozza a tempót, Klaus teli tüdőből nyomja az újabb rock hitvallást. Bocsánatos bűn, hogy mindehhez a Judas Priest: Steeler riffjét vették kölcsön, ejnye. A Knock ’em Dead egy középtempós döngetés, majd jön a korábban tárgyalt címadó, ami még a teljes életmű tükrében is kiugró. Leolvadnak a belső magnónk biztosítékai, annyit fogjuk dúdolni, az archív felvételekkel feldobott videó pedig megindító.
Az ötödik dallal jön az első nyugisabb pillanat, a Shining of Your Soul egy szép szerelmes dal, de semmiképp nem nyálas. Egy összetettebb téma, a Seventh Sun követi, elvont szöveggel, és rengeteg olyan részlettel, amivel még sokáig elleszünk. A lemez másik fele is hasonlóan változatos, szépen váltják egymást a rockhimnuszok, a rövid bombák (a When I Lay My Bones to Rest mekkora már), végül egy lírai, a When You Know (Where You Come From) zárja a sort.
A Rock Believer többféle kiadásban is megjelent, a rendes játékidő háromnegyed óra és 11 dal. A deluxe változat további ötöt rejt, ebből egy a When You Know… akusztikus verziója, hát anélkül azért meglettünk volna. A többi teljesen rendben van, de az alapcsomag annyira feszes és kompakt, hogy inkább azt ajánlom. A bónuszokra tekintsünk úgy, hogy ki tudja mikor lesz a következő lemez, – ha egyáltalán – addig pótléknak megteszik. Így már átlépjük az egy órát, bakeliten dupla lemez, biztos örült a kiadó, mostanában a szimplát is szinte lehetetlen legyártatni.
Bevallom, erre nem számítottam (2000 után születetteknek: nem láttam jönni). Adva van egy szupersztár banda, akik mindent elértek, amit lehetett, és évtizednyi kreatív kihagyás után újra nekiálltak zenét írni. Ez már önmagában tiszteletet érdemel, ráadásul jó dalok születtek. Semmi erőlködés, semmi izzadságszag. Még azt is kibírták, hogy a lemezt ne zsúfolják tele szirupos balladákkal, egymást érik a vadóc rockslágerek. Az összkép a ’80-as évek elejét idézi, már csak Rudolf Schenker bajusza hiányzik a teljes illúzióhoz.
Ha te is azt hitted, hogy a Scorpions már csak nosztalgiazenekar, gyorsan gondold újra. Talán tényleg Mikkey Dee érkezése rázta fel őket – azt nyilatkozták, hogy az 58 éves svéd dobos fiatalos lendületet hozott a bandába, ezt azért ízlelgessük egy kicsit. Lehet, hogy a mostani korszellem nem kedvez annak, hogy egy lemez klasszikussá nemesedjen, de egy biztos: a Rock Believer kiemelkedően jó lett. És hamarosan nálunk is bemutatják: egy rövid Las Vegas-i kitérő után nyakukba veszik Európát, és május 30-án úgy megrokkolják az Arénát, mint egy hurrikán.
