A svéd Hammerfall zenekar különösen kedves számomra. Elévülhetetlen érdemeket szereztek a hagyományos metal újjászületésében, ők az egyik legjobb koncertzenekar, és a tagok is rokonszenves figurák. Népszerűségük lankadatlan, de ami a lemezeket illeti, időről időre becsúszik egy komolyabb melléfogás is…
Nem is köntörfalaznék, a cím és a bevezető magáért beszél. Komoly csalódás volt a Hammer of Dawn lemezt hallgatni, pedig úgy érzem, reális elvárásokkal közelítettem hozzá. Nem kérem számon a műfaj megreformálását, hiszen sosem ígértek ilyesmit. Bevallottan a Helloween, Accept és más egyívású zenekarok nyomdokain járnak, és jól is van így. Nem vágyom magvas gondolatokra a dalszövegekben, beérem annyival, ha random váltogatják a warrior, fire, hammer, thunder, glory szavakat. Annyi az óhajom, hogy szülessenek fogós dallamok, együtt-énekelhető refrének. Olyan jövőbeni koncertfavoritok, amelyek nem lógnak ki a Hearts on Fire, a Hector’s Hymn vagy a Heeding the Call közül. Hogy a lemez végén jobban érezzük magunkat, mint előtte. Ezt most nem jött össze, és igazából már az előző, Dominion albumon sem jött.
Mártózzunk meg kicsit a részletekben! A lemezt a Brotherhood indítja, méghozzá ígéretesen. A hangzás hibátlan, ami Fredrik Nordström és Jacob Hansen producerek érdeme is. Nem tudom, trad. metal lemez szólt-e valaha ennyire jól. A szólója egy kisebb varázslat, már nem először csodálkozom rá Pontus Norgren zsenijére. Egyszerre tud zenei és virtuóz lenni, mintha Dave Murray és Malmsteen génjeit klónozták volna egybe. Ezt szánták az egyik kiemelt dalnak, készült hozzá egy jópofa klip is, benne a zenészek gyerekeivel. A téma a zenekaron belüli, és a rajongókhoz kapcsolódó erős kötelék, erre utal a címe is. Hangulatában a Helloween: Keeper II lemezét idézi, remek koncertkezdő lesz majd a turnén. Csupán egy gond van vele: a refrénjét már hallottuk korábban, akkor úgy hívták, hogy Destined for Glory. Szép dolog a recycling, de nem a zenében.
Jó, egyszer elnézzük, haladjunk tovább! Másodiknak a címadó érkezik, és már a kezdődallam ismerős valahonnan. De nem is foglalkozom vele, éppen feljegyzem, Joacim hangja milyen kirobbanó formában van. Ekkor bejön a lányom, és rávágja gondolkodás nélkül, hogy ez a Bushido refréndallama. Kár, mert ez is egy jó dal amúgy, csak nem tetszik, hogy hülyének vagyunk nézve. Nem kattogok tovább ezen, de az egész lemez jó alapanyag lehet egy „ki ismeri fel hamarabb az eredetit” műveltségi játékhoz.
Az album messze kiemelkedő csúcspontja a Venerate Me, pont olyan, amilyennek egy Hammerfall slágert elképzelünk: emlékezetes refrén, kellemes középtempó, és igen, a közepén ó-ó-ó-znak is. A riffje mellett a szólót is hadd emeljem ki, Pontus tényleg egy gitárhős. Sztárvendégként pedig nem kisebb nevet köszönthetünk , mint a legendás King Diamondot. Tetszettek volna még három-négy hasonlót írni, egy szavam se lenne.
Különös szerkesztési megoldásként mindjárt a leggyengébb dalt, a Reveries-t tették utána. Az elején egy visszhangosított kórust hallunk, akik, hát izé… na-na-náznak. Itt azért már megnyúlik az arcunk, de mi ez ahhoz képest, hogy az egész refrén egy na-na-názás. Talán már Joacim se akarta századszorra leírni, hogy a metál kereszteslovagjai átszáguldanak a tűzön és igaz harcosként győznek? Ezt a dalt hallgatva fakadt ki a feleségemből a kérdés, amit a cikk címében olvashattok. A Hammerfall ugyanis egyfajta családi kedvenc nálunk, olyannyira, hogy négy éve egészen Svédországig zarándokoltunk, hogy természetes élőhelyükön nézhessük meg őket egy klubkoncerten. (Erről egy cikk is született, ha esetleg érdekel, ITT találod.) Most meg na-na-náznak, a fenébe is!
Még hátravan a lemez másik fele, de szerencsére több hasonló pofont már nem tartogatnak nekünk. A többi 5 dal simán csak jellegtelen, nemigen rejtenek olyan részletet, amit ne hallottunk volna már rengetegszer más bandáktól, vagy éppen tőlük. Így azért hosszú még az a háromnegyed óra is, ami elvileg ideális játékidő lenne. Hadd ismételjem magam: nem voltak túlzó elvárásaim a Hammer of Dawn-t illetően, mégis csalódott vagyok.
Már csak az a feladat volt hátra, hogy veletek is megosszam, mit érdemes tudni az idei Hammerfall eresztésről. Ismerős az az élethelyzet, amikor a közeli rokonunknál/barátunknál vagyunk vendégségben, és meg kell kóstolni a házi pálinkáját? Mindenki udvariasan hümmög és cuppog, és persze senki nem meri kimondani, hogy valójában nem jó, nehogy sértődés legyen. Így vagyok én ezzel a lemezzel, tudva, hogy a bandának komoly rajongótábora van. A diplomatikus megközelítés az lehetett volna, hogy szépen kiemelem a legjobb dalokat, a bika hangzást, és olyanokat írok, hogy: „a power metal göteborgi nagyágyúi újabb 10 nótával örvendeztették meg a rockereket,” majd adok egy semmitmondó négyest. Biztos több lájkot kaptam volna, de mégis, ez az olvasó becsapása lenne, ami tiszteletlenség. Inkább leszek népszerűtlen néhányak szemében, de kimondom, hogy a Hammer of Dawn nem ér fel az olyan HF-örökbecsűkhöz, mint a Renegade, vagy akár a Built to Last.
Szerintem a zenekar most jutott el oda, hogy el kéne gondolkozni egy külsős dalszerző bevonásán. Nem szégyen az, mások is élnek vele, legfeljebb vannak, akik nem verik nagydobra. Továbbra is ők az egyik legszerethetőbb banda, a stílusuk azonnal felismerhető, koncerten aratnak, de kreativitás szempontjából már egy ideje mélyponton vannak. Persze a 25 év alatt bőven összegyűlt egy erős koncertprogramra való tuti daluk, és ezt nemsokára be is mutatják a legendás példakép Helloween társaságában. A (módosított) dátum június 28, a részvétel erősen javasolt. Reméljük, inkább a régebbi számokat játsszák majd.
