Ez a beszámoló életem talán legjobb koncertjéről szól. Már több, mint 3 éve volt Svédországban egy kisebb helyszínen, ahol családostul megnéztük a Hammerfallt. Hogy a fenébe keveredtünk oda? Elmesélem, sőt azt is, milyen volt. A cikkben olyan szavak is lesznek, amik manapság alkalmasak a nyugalom megzavarására, például turnébusz, közönség, koncert, ráadás, előzenekar, színpad. Kérlek, ennek tudatában olvass tovább!
A Hammerfall pályafutását a kezdetek óta követem. Olvastam az első lemezük kritikáját a Metal Hammerben, láttam a Glory To The Brave klippremierjét a Viva tévén (a németen), és bár a 2010-es évek elején kicsit robotpilótára kapcsoltak (rád nézek, Infected lemez), az érdemeik vitathatatlanok. Mondjuk úgy, az utóbbi időben inkább tisztes távolból követtem a banda történéseit.
De közben szépen cseperedett háztáji gyermekem, aki cikkünk idején éppen 14 éves volt és lány. (Utóbbi azóta is érvényes.) Felelős szülőként gondoskodtunk róla, hogy időben találkozzon a Sátán üzenetével, és lassan lépdeljen felfelé a zenei evolúciós szamárlétrán. Megvolt a Nightwish, a Stratovarius, épp a Hammerfall volt soron – azóta már befigyelt a Sabaton is. Hosszú még az út a Slayerig, de kivárjuk. A Hammerfall közösségi felületein olvasott róla, hogy 2017 végére egy hazai miniturnét szerveznek kisebb helyszínekre. Ezt úgy mellesleg megemlítette egyszer, elvetvén a gondolat magvait, hogy ezt a svéd miniturnét akár meg is látogathatjuk. Stockholmmal kezdtük a nézelődést, van reptere, könnyen megközelíthető, ott van a legtöbb látnivaló is. Igen ám, de a stockholmi koncert korhatáros volt (18 év), mi pedig gyerekprogramra készültünk. Aztán megtudtuk, hogy a többi koncert is korhatáros, és amikor már majdnem feladtuk a lelkesedést, találtunk egyet, ami nem: Huskvarna városában.
„Hát az meg holatökömbe’ van?”
– szólalt meg bennem a Kazinczy Ferencbe oltott Kittenberger Kálmán. Amikor begépeltük a Google Maps-be, visszakérdezett, hogy: biztos azt keresitek? Huskvarnával nem az volt a gond, hogy egy kisváros, hanem, hogy 350 kilométerre van a reptértől. Családi expedíciónk ezzel szintet lépett, legyen akkor többnapos, autóbérlős, kirándulgatós túra, amelynek fénypontja természetesen a koncert maradt.
Azt mondják, autót is úgy kell bérelni, mint szállást, online és jó előre, mert akkor olcsóbb. Rómában élj úgy, mint a Rómaiak – tartja a mondás, hát keressünk olyat, aki Volvót is kínál. Kis adalék, hogy az újabb Volvók fényszórójának az a fantázianeve, hogy Thor kalapácsa, azért az elég metál, nem? Lefoglaltam a V40-est, a nagy lelkesedésben alig láttam a lap alján megcsillagozott „vagy hasonló” megjegyzést. Ugorjunk.
Eljött a nagy nap, felültünk a stålfågelre, és mire kettőt pislogtunk, már az autóbérlő telephelyén voltunk Stockholm-külsőn. Percek alatt a kezemben volt a slusszkulcs, rajta egy szép Hyundai logóval. Az ügyintéző kedvesen tájékoztatott, hogy már jó ideje nem dolgoznak Volvókkal, és az i30 rogyásig extrázva, automata váltóval szerintük belefér a „vagy hasonló” fogalomkörbe. És ez nem valami Fütyi-2000 Adóoptimalizáló Bt volt, hanem rendes multicég. Kiballagtunk a parkolóba, ott árválkodott a Hunyadi, ráadásul még piros is. Csodás, azt hiszik majd, ABBA-koncertre jöttünk.
Az út Huskvarnába jó hosszú, a sebességhatár viszont csak 110 az autópályán, néhány helyen 120, és be is tartják. Lassan haladtunk, a jegyre meg 7 óra volt nyomtatva, kezdtünk kicsit feszültek lenni. Nem sokkal 6 után érkeztünk meg a városba, gyorsan elfoglaltuk a szállást, ledobáltuk a bőröndöket, pisi-smink-megint pisi (nőkkel vagyunk ugye), és már mentünk is a helyszínre. Nagy vágta után, 7 előtt pár perccel futottunk be, páran lődörögtek a bejárat előtt a sötétben, esőben. Nos, 7 óra csak a kapunyitás, volt egy előzenekar is, a Hammerfall úgy 9-fél 10 körül lépett színpadra, kár volt aggódnunk.
A hely neve Folkets Park, olyasmi, mint a Népliget (a neve is), jó nagy parkos terület, egyben rendezvényhelyszín, több különálló épülettel. Napsütésben bizonyára szép, de most sötét volt, esett az eső, és a ruhatár, a büfé-merch, valamint maga a koncert három külön épületben volt, nem éppen közel egymáshoz. Mivel rengeteg időnk volt még, a büfé-merch épületbe tartottunk, ahol beszereztünk néhány túlárazott üdítőt, és baráti áron mért ajándéktárgyat. Összeismerkedtünk egy vidám svéd atyafival, aki dedikált bakelitlemezt vásárolt, és nehezen értette meg, hogy gyakorlatilag ezért a koncertért jöttünk ilyen messzire. Lassan átsétáltunk a koncertterembe, és amíg vártunk, a helyi rockereket tanulmányoztuk. Ami feltűnt, hogy milyen sokan viseltek füldugót, ők vagy tudtak valamit, vagy csak Erik, a viking leszármazottai ennyire piperék lettek mára? Kísérőim szerint sok jópasi volt, de szerintem ez prekoncepción alapul, ezt akarták látni és kész.
És akkor végre elkezdődött a koncert, a sok szervezkedés, rohanás meghozta gyümölcsét, a húrok közé csapott az előzenekar, az Astral Doors. Nem ismertük őket, nem miattuk jöttünk, de ha már ott voltunk, belehallgattunk. Klasszikus rock és dallamos metál elegyeként lehet leírni a zenéjüket, a zenészek rokonszenvesek, a dalok jók. A hangzás viszont nem volt a legkellemesebb, cserébe jó hangos, így közben kijöttünk kicsit hűsölni, hogy a finom női hallószervek ne amortizálódjanak a szükségesnél jobban. Közben az eső is elállt, körbesétáltuk a koncerttermet, láttuk a turnébuszt, valamint a felszerelést szállító egyetlen kamiont. Tudtuk, hogy a koncert teltházas, így időben visszamentünk, hogy jó helyünk legyen. Rossz vagyok a létszám saccolásában, de 3-400 főnél szerintem nem lehettünk többen.
Óriási svunggal kezdtek a Hector’s Hymn című dallal, és a hangzás is rendben volt már az elejétől. Tiszta volt és nem túl hangos, vagyis a padló azért dübörgött a lábunk alatt, de a gitárszólók alatt se fájt a fülünk. A látványt nem vitték túlzásba, erre hely sem nagyon volt, az öttagú zenekar éppen elfért a színpadon. Joacim Cans széles mosollyal, egy rettenetes fehér-piros bőrmellényben vezényelte a koncertet. Az övénél már csak a lányom mosolya volt szélesebb. Bár nem ez volt élete első koncertje, de minden bizonnyal a legkülönlegesebb. A zenekar pillanatnyi szünet nélkül folytatta a Riders Of The Storm régi klasszikussal, nem tört meg a kezdeti lendület. A közönség jól vette a lapot, ide nyilván mindenki a Hammerfall miatt jött, és az, hogy egy kis klubban testközelből élvezhették a koncertet, különleges ízt adott neki. A Hammerfall már régen kinőtte a klubokat, a saját turnékon inkább arénákban játszanak, a nyári fesztiválokon meg aztán még kevesebb esély van rá, hogy a gitárszóló alatt lepacsizzunk Joacimmal. Mi távolabb álltunk, de ahhoz elég közel, hogy minden részletet láthassunk, a szemünk előtt született meg a varázs. Amit néha kitakart egy nejlonba csomagolt nagylemez – újdonsült barátunk, ha már nem tudta hova pakolni az új szerzeményt, hát bevonta a műélvezetbe és jobb híján azzal hadonászott. Remélem, túlélték, ő is és a lemez is.
A program bestof jellegű volt, nagyobb súllyal az akkori legújabb, mellesleg kiválóan sikerült Built To Last lemez dalain. Fentebb már írtam, hogy nem vagyok a zenekar fanatikus rajongója, de azt elismerem, hogy a két évtizedes életműből bőven kitelik egy koncertre való dal úgy, hogy egy percig se ásítozzunk. Nos, ha valaki megkér, hogy állítsam össze a dallistát, nagyjából ugyanezeket válogattam volna be. A banda élvezte a koncertet, látszott, hogy ez nem egy sika-kasza-léc jellegű fellépés/turné, hanem ajándék a rajongóknak, talán saját maguknak is. Nem szántották fel a színpadot, hiszen erre nem volt hely, cserébe nem voltak előre megkoreografált mozgások, minden sokkal spontánabb volt. Piró, vetítés, hasonlók szóba se jöhettek, voltak helyettük bitang jó metálhimnuszok és közvetlenség.
No persze nemcsak ledarálták a slágermúzeumot, voltak azért csúcspontok, érdekességek. A Let The Hammer Fall című dalban előkerült egy olyan gitár, ami Thor kalapácsát formázza, Oscar ezen játszott, majd a végén lesújtott vele. Mivel hazai közönség volt, Joacim intézett egy hosszabb beszédet is a néphez, amiből persze semmit nem értettünk, gondolom, arról lehetett szó, hogy így november közepén már mindenki szereltesse fel a téli gumikat. Végül, a Glory To The Brave debütalbum 20 éves jubileuma kapcsán eljátszottak egy hosszabb egyveleget, ami átváltott a Dragon Lies Bleeding dalba. Így megvolt a zenei meglepetés is, élmény volt hallani, ahogy az ismert slágerekból összeáll az új kompozíció.
A csapat felállása már jó ideje stabil, nincs gyenge láncszem. Nemcsak a kötelezőt hozzák, hanem teljes odaadással játszanak, ez pár méterről nézve még feltűnőbb. Tényleg szeretik ezt a zenét, a közönséget, meg úgy a világot általában. Joacim igazi frontember, egy percre sem engedi el a grabancunkat, míg át nem adta a lelkesedését, energiáit. És csak ritkán spórol a magasakkal, amiért külön tisztelem. David Wallin dobos is messze túlteljesíti az elvárhatót, mert hát valljuk be, nem a legbonyolultabb témákat kell itt elpüfölgetni. Beleteszi a pluszt, díszít, pörget, kiveszi a részét a produkcióból. De számomra a nap meglepetése Pontus Norgren gitáros volt. Pontus már 2008 óta a zenekar tagja, kicsit idősebb is a többieknél. Tapasztalt harcos, aki annyi bandában játszott és vendégszerepelt már, hogy felsorolni is tereh. Nekem azonban akkor jött csak le, mennyire jól játszik, szinte varázsol a vajszínű Stratocasteren. A szólók nagy részét ő játszotta, és bár mondhatjuk, hogy a zenekar csendes tagja, a legtöbbet mégis őt figyeltem. Élettel, zeneiséggel töltötte meg a Hammerfall néhol azért egyszerű, butuska dalait.
A Punish And Enslave dallal ért véget a koncert, amit persze nem hagytunk/hagytak ráadás nélkül. A mienknél valamivel visszafogottabb svéd közönség végső átmozgatását egy hármas „best of the best” dalcsokor biztosította. Kezdték a közönségénekeltetős Hammer High-jal, majd jött a Bushido, végül a Hearts On Fire, az abszolút sláger. Nem hinném, hogy bárki elégedetlenül távozott aznap, a Hammerfall az egyik legjobb koncertzenekar, nem vitás.
Egy élő koncert mindig különleges élmény, itt azonban fokozottan igaz volt a közhely, hogy elrepült az a bő másfél óra. Nem néztük az óránkat, és fel sem merült, hogy kiguglizzuk a dallistát, hogy lássuk, mennyi van még hátra. (A Helloween újra-összeborulós nosztalgia buliján esett meg velem ez a szégyen.) A sors ajándéka számomra, hogy minden részlet klappolt egy tökéletes koncerthez, az meg külön plusz, hogy mindezt a családdal együtt élhettük át – a gyerek legalább még tud rendesen headbangelni, nem csak egy-két ütem erejéig, hehe. Örök optimistaként azt remélem, hogy már nem kell sokat várni és visszatér az élő zene. Mert persze megnézzük mobilon a kedvenceink akusztikus karantén-prüntyögéseit, vagy akár a korábbi koncerteket a lapostévén, de mégis az az igazi, ha a koncert után 2 nappal még zúg a fülünk, nem igaz?
(Képek: Hammerfall Facebook, valamint saját)
