A metal műfaján belül gyakran eltérő irányzatot képviselő zenekarokat felvonultató két főszereplős turnékhoz erősen vegyes érzelmekkel viszonyulok. A tágabb spektrumon mozgó rajongók nyilván szerencsésebb helyzetben vannak, hisz “egy áráért kettőt kap” aki jegyet vált egy-egy állomásra.  Másrészt viszont az az ellenérzés is teljesen megalapozott, hogy azért a produkcióért is fizet a kedves látogató amire amúgy baromira nem kíváncsi. Arról már nem is beszélve, hogy olykor elég bizarr stílus párok jelennek meg egy-egy eseményen - erre a jelenségre amúgy a mémgyártók is előszeretettel reagálnak.

Ezen a turnén az alapvető közös pont, hogy a maguk stílusán belül gyakorlatilag mindkét név megkerülhetetlen. Ráadásul régóta ismerik egymást és igen jó viszonyt ápolnak. Első hallásra mégis furcsának tűnhet a finn veterán folk metal horda, Ensiferum és a svéd melodikus death metal egyik alapkövének számító Dark Tranquillity párosítása. Ám aggodalomra semmi ok, hisz egy két hónapos 23 európai országot érintő, összesen 53 fellépéses eseménysorozatot nyilván nem bíznak a véletlenre. 

Több szempontból szerencsésnek mondható a budapesti fellépés időpontja, egyrészt az ünnepi hosszú hétvége miatt, másrészt az igencsak embert próbáló túra első harmadának végén érkeztek hozzánk, ami már bőven túl van a bemelegítő szakaszon.  Mindkét zenekar esetében érezhetően dolgozik a mögöttük álló mindenki számára bizonytalan és korlátozásokkal teli időszakot követő kiszabadulás lendülete. A kicsattanó energia mind a fellépők, mind a közönség részéről egész este szinte tapintható volt, de ne rohanjunk ennyire előre.  A fent említett fő attrakciók mellett két másik kiváló brigád is tiszteletét tette eme jeles eseményen, már a nyitáskor teltházas nézőtér előtt.

Vinegar Hill - friss vérrel az élen

De most komolyan…ez a név honnan jött?  Már csak ennek kiderítése érdekében is próbáltam kicsit mélyebben utána olvasni a 2007-ben alapított osztrák melodeath zenekar történetének, akiknek a fellépését a legutóbbi Atoma albumos Dark Tranquillity turné - szintén húsvétra időzített -  budapesti állomásán sikerült lekésnem. Nos a névválasztás oka nem derült ki. Azt viszont megtudtam, hogy az említett koncert előtt egy évvel már jártak nálunk az Evergrey vendégeként és annak ellenére is igen jó kritikát kaptak, hogy lemezen nem bizonyultak túl meggyőzőnek. Azóta átestek egy énekes / frontember cserén ami komoly kihívás egy zenekar életében. Bár elvárások nélkül érkeztem a koncertjükre, mégis hozták az elvárható formát és ellő lelkesedéssel tolták a nagyobb megfejtések nélküli sztenderdeket.  Az új énekesük Jürgen Mayr elismerésre méltóan vitte a vállán a műsort és annak ellenére, hogy elődjéhez nem volt szerencsém, meg merem kockáztatni, hogy hosszú távon jót fog tenni a srácoknak a váltás.

Deserted Fear - boldog percek a darálóban

Az est számomra legkellemesebb meglepetését ez a Türingiából érkező, márciusban Doomsday címmel megjelent (sorban ötödik) új albumát túráztató régisulis alapokra felépített death metalját dallamos megoldásokkal fűszerező brigád jelentette. Ahogyan azt illik, minden sallang és cicoma nélkül felmentek és rendesen seggbe rúgták a mélyen tisztelt publikumot.

Erre mi mást is tehet a magamfajta, mint elismerő vigyorral a képén lelkesen bólogat a rendezői bal oldalon. A közönséggel leginkább az elismerésre méltó riffeket villantó és igen figyelemreméltó hajhosszal rendelkező, szemmel láthatóan igen elégedett Fabian Hildebrandt gitáros kommunikált, aki később a Dark Tranquillity műsora alatt a nézőtéren is fel-fel bukkant. Na ők azok akikre biztos, hogy a jövőben oda fogok figyelni.  Így utólag belegondolva tépem a hajam, hogy nem zsákmányoltam tőlük némi mörcsöt. Na majd legközelebb. Mert lesz legközelebb ugye?! 

Ensiferum - kardforgatás széles vigyorral

Ahogyan az hasonló eseményeken szokás ezen az estén is szép számmal megjelentek hazánk és a környező országok lélekben északi polgárai és régi ismerőshöz illően fogadták finn barátainkat.

A magam részéről már nem tudom számolni, hogy hányadik alkalommal volt szerencsém látni és hallani az Ensiferum epikus harcba hívó csűrdöngölését. Az biztos, hogy nem először tapasztalom, hogy mennyire nehéz egy ilyen élményt írásban visszaadni. Tudom nagyon nagy közhely, de ezt tényleg látni kell.

Nem egyszerű pontosan definiálni a jelenséget. Már csak azért sem, mert sokan igen gyakran és tévesen  a viking metal jelzővel illetik őket, ami egy finn csapat esetében kisebb képzavarról árulkodik. Ráadásul a fanatikusabb rajongók sem veszik túl jó néven ezt a cimkét, viszont szellemiségét és stílusjegyeit tekintve mégis igen közel állnak az említett irányzathoz. Az egyszerűség és érzékletesség kedvéért maradjunk inkább a csata-metalnal. Minden iróniától mentesen azt azért illik tisztázni, hogy egy Ensiferum koncert kb. akkora meglepetéseket tartogat, mint egy Real Madrid - Puskás Akadémia focimeccs várható végkimenetele. Mégis lehetőség szerint minden alkalmat megragadok arra, hogy láthassam őket egyszerűen azért, mert szórakoztat és kikapcsol.

Ezúttal egy tíz tételt felvonultató setlistet hoztak el nekünk, melynek keretét érthetően a 2020 nyarán megjelent legutóbbi sorlemezük és egyben az új billentyűssel Pekka Montinnel rögzített első kiadványuk a Thalassic adta. Természetesen a kötelezők, mint a One More Magic Potion vagy az In My Sword I Trust, Lai Lai Hei és végül a záró From Afar sem maradhattak el. Hihetetlenül jó volt látni azt az őszinte örömöt ahogy hőseink végig örömzenélték ezt a bulit. Markus Toivonen gitáros konkrétan megállás nélkül vigyorgott. Számomra egyedül Pekka karaktere volt még kissé szokatlan. Valahogy mind megjelenésében mind orgánumában olyan benyomást kelt a fickó, hogy hamarabb képzelném el egy egyszemélyes lakodalmas-techno produkcióként, mint ebben a szerepben.  De talán ezzel is inkább színesebbé teszi az összképet, mintsem rontana rajta.

Külön öröm tapasztalni, hogy mennyire széles réteget képes megmozgatni ez a zenekar. A fater nyakában csápoló egészen apró Ensiferum pólós lurkótól az idősebbekig elég széles volt a felhozatal a nézőtéren. 

Dark Tranquillity - audiovizuális kirepülés

Fentebb már előttem a “mennyire nehéz írásban visszaadni az élményt” patront, de ez a Dark Tranquillity esetében halmozottan igaz. Immár harmadik alkalommal élhettem át azt a csodát, amit ez a göteborgi élő legenda képes megidézni. Az előző két alkalommal a személyes kedvenc Atoma albumra építve élvezhettem a műsort és szerencsére ezt az anyagot most sem hanyagolták ám értelemszerűen a mostani műsor gerincét a 2020-as megjelenésű Moment lemez adta. Sajnos a 2020-as év általános bezárkózása kivétel nélkül mindenkire hatott, különösen igaz ez a zenekarokra és a zeneipar további szereplőire, beleértve persze a rajongókat is. Én személy szerint - talán a koncert-elvonási tünetek ellen tudat alatt védekezve - ebben az évben képtelen voltam fejben befogadni az újabb kiadványokat (egyedüli kivétel a Paradise Lost - Obsidian albuma volt) és nincs ez másként a Moment lemezzel sem, hiába hallgattam meg több alkalommal is. Nos, ez az állapot eddig tartott, mert vasárnap végre a fülem mellett az elmém is kinyílt erre a remekműre.

A nyitó Phantom Days pillanatok alatt úgy rántott be, mint forró zsír a lisztet. Ezt követően további 15 dalba foglalt állomáson keresztül jutottam el a totális átszellemülésig és merem állítani valamilyen szintű megtisztulásig. 

Nyilván minden zenész örül annak, hogy - reméljük nem csak átmenetileg - újra kinyílt a világ. Mikael Stanne megnyilvánulásairól viszont szabályosan ordít, hogy egyrészt mennyire nehezen viselték a kényszerpihenőt, másrészt mennyire örülnek annak, hogy végre ismét él az élőzene. Emberünkön tényleg látszik az, hogy szívből hálás a közönségének azért, hogy kitart mellettük és az élőzene mellett. Pontos idézetekkel sajnos nem szolgálhatok, mert bár igyekeztem Mikael mondandójára koncentrálni, de folyamatosan elvonták a figyelmemet a saját gondolataim.  

A jelenlévők közül szinte biztos, hogy a kisebbségbe tartozom azzal, hogy elsősorban nem a zenekar régebbi anyagait preferálom. Nagy rá az esély, hogy másoknak máshol volt-voltak a koncert csúcspontjai, de számomra ezeket a Forward Momentum és az Atoma tételek jelentették.

Sosem gondoltam volna, hogy valaha bánni fogom, hogy előre nyomulok egy koncerten, de így utólag belegondolva nem volt bölcs döntés, hogy a Forward Momentum-ot a rendezői jobb sarokból néztem végig. A háttér vetítésből így konkrétan semmit nem láttam és ennél a tételnél halmozottan sokat hozzátesz az amúgy is szívbemarkoló élményhez a mára már sajnos “jelen szagú” disztópikus vizuális tartalom. Ezt a katarzist nehéz überelni, habár a kötelező ráadás előtti záró tételként felvezetett - addigra már a keverőpult mellől végignézett és hallgatott - alapmű Therein gitár kiállását kórusban “tá-tárárárá” vokállal támogató közönség azért erősen súrolta a határokat. A ráadás blokkban előadott The Treason Wall - Lost to Apathy - Misery's Crown hármas pedig tökéletes zárása volt ennek az estének, amit még nagyon sokáig emlegetni fogunk.

FOTÓK: BARBA NEGRA. További lépek ITT.