Írhatnék most ide bármilyen nagyívű bevezetést, egyszerűen nem megy, a Red Hot Chili Peppers nemes egyszerűséggel ismét legyalulta a nagyközönséget. A legutóbbi, dupla Papp László Sportaréna koncert sikere után a szervezőknek valószínűleg nem volt kérdés, hogy újra elhívják-e a plusz vonzerőként ismét John Frusciantéval nyomuló Anthony Kiediséket, de nálam sem, hogy ott lesz-e a helyem! A gyönyörűen megtelt Puskás csak úgy zengett a lelátó és a nézőtér a friss lemez, a még mindig úgy gondolom, hogy zseniálisan sikerült Unlimited Love és a korábbi Frusciante-korszakok gyöngyszemeinek dallamaitól!
Nagy dicséret, hogy ezúttal nem ilyen (nem akarok senkit sem megbántani, de) no name, nyersebben fogalmazva biszi-baszi bemelegítést hoztak magukkal a Paprikák. Mind Thundercat, mind Nas nevét hallottam már és ha nem is hallgattam még sosem komolyabban őket (Nas egyedüli „nyoma” a zenei lejátszómban a Kornnal közös dala), tudtam, kábé miről lesz szó, éreztem, hogy itt valami nagyon jó fog várni rám zenei értelemben.
Egyébként onnan is érezni, hogy az RHCP egy stílusokon átívelő zenei intézmény lett, hogy nem az egyértelmű rock, alter, vagy hasonló vonatról válogatták a felvezető produkciókat, hanem egy feelinges, stílusvegyítő basszer zenekarából és egy jó ideje nyomuló, sokat látott és még mindig aktív rapperból állt össze a sor, mielőtt még ténylegesen is felrobbantak volna azok a bizonyos deszkák. Furának tűnhet a következő kijelentés egy „rokkos” oldalon, de én ennek nagyon is örültem! Más koncerteken sem igazán szeretem, ha kapunyitástól zárásig egyféle muzsika szól, csak éppen más zenészek keze alól. De akkor nézzük, mit tudott az este! Mert aztán volt itt (ne)mulass gazdagon!
A bejutás pikk-pakk megvolt. Viszont mekkora hodály ez a Puskás! Mivel sem az elődjében, sem a mai verzióban nem voltam még, bámultam is egy ideig a teret és karéjokat, rideg volt még belegondolni is, hogy itt hamarosan durván megtelnek majd a helyek arcokkal. A merchöt persze utólag vettem észre hogy kint volt... Francba... Pedig ahogy elnéztem, egész korrekt pólók voltak, gondolom azért elég borsos áron. Mindegy, ez a vonat elment, egy rövid toi-toi session és indult a mandula!
Ahogy írtam is, nem igazán voltam képben a bemelegítő produkciók milyenségével, idő híján belehallgatni sem tudtam egyikbe sem. Thundercat viszont egy tök jó szettet hozott nekünk. A tekerős, technikás, jazz-funk fúziós, basszusra és billentyűre írt, eszeveszett dobbal kísért zene hatalmasat ment, nagyon éltem. A névadó frontember és két komája fél órában mutatta meg,mit is érdemes tudni róluk, az ujj- és agyzsibbasztó technikák mellett jutott általam "szeretkezősnek" elkönyvelt dal is, nagyon tetszett, de komolyan. Őszintén tudtam volna még hallgatni vagy húsz percet belőle, de ilyen az élet. Kimondottan meglepett, hogy az első dal kásája után milyen szépen szólt a cucc. Minden rutin és látható fáradtság ellenére abszolút élvezetes volt. Erős kezdés volt, na!
Nasnek nincs éppen a legnagyobb respektje Magyarországon (köszi a háttérinfót, Makim!), így az anno az Events Hallnál nagyot szívott arcok közül jó eséllyel nem sokan voltak itt (már csak az emberek összstílusát nézve sem). Nekem viszont tiszta lappal indult a dolog, sőt, örömmel vettem tudomásul, hogy az átszerelés alatt dobcucc és DJ pult is került a deszkákra a kíséret részére. Nem tartottam volna méltónak, hogy full playback zenés MC-zés menjen a világ egyik legjobb koncertzenekarának felvezetése gyanánt.
Mit mondjak? Nas is odab... Odatette magát. A rapper háromnegyed órán keresztül meg sem állt, sorra szállította a trackeket a mondanivalója alá a DJ. Mondjuk talán a dobos halk volt,nem is kicsit, de amúgy teljesen rendben volt a dolog - még én is, rap ügyileg igen gyéren képzett egyén felfedezni véltem néhány ismerős ritmus, ütemet, hasonlót. No persze ekkorra már eldurrantak az első "alternatív" cigik a közönségben - én nem élek ilyennel, de nem is vagyok ellene, megvolt rá a miért szerintem. Egészség! Lehet, hogy a nem rap vonalon szocializálódott arcoknak talán már sok volt a "beszélős" zene, de én személy szerint úgy gondolom, pont megfelelő adagot hozott nekünk a New York-i arc és kísérete. Nagyon nem ragoznám, adta ez is! Nas profi előadóként tette a dolgát, beizzította a hangulatot, de mindenki tudja, hogy nem miatta jöttünk ide elsősorban.
Fél óra átszerelés és pisiszünet után aztán elszabadult a csoda! Még jó, hogy nem vagyok kalandozós, mert lefogadtam volna, hogy kilenckor kezd a 'Chili. Osz' nem. Háromnegyedkor elaludtak a fények és felvonult a három hangszeres jammelni egyet. Már harmadjára látom az RHCP-t, de ez volt az első alkalom, hogy Frusciante pengetett "nekem" a deszkákon. Jó érzés volt látni, bár én személy szerint Josht is megtartottam volna valamilyen formában. Nem tudom miért, de amúgy a jó hangulat ellenére is mind a gitáros, mind Anthony kicsit kedvtelennek tűntek, de ezt gazdagon kárpótolta a zene és a látvány. Ó, te jó ég, a látvány! Ezúttal fentről semmilyen látványelem nem lógott be (nem is tudott volna), viszont a színpad konkrétan egy nagy LED-fal volt, teljesen végig a legelső részig ment fent "előre" a cuccos. Emellett a két nagy kivetítő oldalt, meg a millió fény. Csodát műveltek vele, még ha legtöbbször csak a Windows Media Player legszebb korszakát idéző vetítés is volt terítéken. A Give It Awaynél azért tetszett az a klasszik kilencvenes éves stílusú valami!
De azért essen pár szó a dalokról is, mert az intro jamet leszámítva tizenhat tételt kaptunk az arcunkba. Ahogy sejtettem, a Klinghoffer-éra nótái teljesen eltűntek, pedig ott is születtek jó számok - csak gondolom a Tékozló Fiúnak nem fűllik hozzá a foga. Csak a Fruzsival kiadott CD-kről kaptunk számokat, ami éppenséggel érhető is, ezek a kereskedelmileg legsikeresebb dalcsokrok, a klasszikusok, a magnum opusok, viszont üdítő volt, hogy kerültek kevésbé egyértelmű számok a szettbe, mint az I Like Dirt, vagy a Don't Forget Me.
Nyilván lemezbemutató turné lévén az Unlimited Love dalai is megmutatták magukat, igaz csak négy a tizenhétből. Viszont a These Are The Ways-t egyensen a magyar felmenőinek ajánlotta az egész koncerten motollaként pörgő Flea. Persze maradtak le kötelezők. Egy Can't Stop, egy végül nem játszott Under The Bridge, vagy egy Otherside mindig jól tud esni, de most ezek valahol Kaliforniában maradtak. Amit viszont tényleg fájlalok, az az, hogy a ráadás mindössze egy By The Wayből állt, ezzel letudva a sort. Oda még fért volna szerintem. Viszont a kézenállva a színpadra visszajövő Flea jóvoltából (illetve a fellendülő szoknyája okán) rendesen kielemezhettük, mennyi is az a bolhafasznyi - szerencsére alsógatyesz volt rajta, haha!
A közönség persze minden trekket kajált, még ha az abszolút slágerek szóltak is a legnagyobbat. Biztos vagyok benne, hogy még akár fél óra plusz is belefért volna sokunknak, de úgy gondolom, hogy a korukhoz képest - háromnegyed részt hatvan feletti csókákról beszélünk - igen kitettek magukért a néha becsúszó hibák ellenére is. Persze, Anthony néha igen hamis volt, az már szinte megszokott, a fő hiba számomra inkább a halk gitárokban rejlett. Sokszor Flea teljesen elnyomta a hathúrost, pedig itt aztán tényleg együtt, egyforma mértékben kellene csengeniük. Viszont Chad hogy még mindig mekkora dobállat, arra szavak nincsenek! Eszeveszett dolgokat hoz még mindig, a Dani California (azaz a második tényleges dal) előtt elsütött dobszólóját sok mai "kiskecske" megirigyelné!
Viszont összességében semmi okom panaszra, a Red Hot Chili Peppers megint jött, látott és csodát művelt. Nincs rá jobb kifejezés, tényleg csoda volt ez, még ha az általam látott RHCP koncertek közül ez volt a leginkább rutinszagú. Persze nem legények már, mélyülnek azok a ráncok, viszont azt alá kell írni, hogy még mindig megdolgoznak a pénzükért, még ha rövidül is a dallista a turnék alatt. Frusciante visszatérése igazából helyreállította a soha el nem tűnt rendet a csapatban, csak most már maradjon is ott véglegesen. Aztán nyomassák tovább ezerrel, jöjjenek legközelebb is és gyönyörködtessenek. Köszönöm!
...ja és végül kifelé csak csekkoltam a merch sátrat.
FOTÓK: RÉTI ZSOLT. További képek ITT.
