Akárhogy is nézem a Machine Head totálisan olyan zenekar, mint a Soulfly. Miért? Megkerülhetetlen legenda a metal zene égboltján mind a két zenekar. Max Cavalera ugyanolyan megosztó frontember, mint Robb Flynn. Mind a ketten a semmiből építettek újjá egy zenekart. És bármekkorát is hibáznak az új anyagaikra még mindig kíváncsiak vagyunk, és meghallgatjuk őket. Így nem is volt kérdés, hogy az Of Kingdom And Crown pörögni fog a lejátszóban. Na, de milyen ez a lemez?

A Nuclear Blast képviseletében ez Robert harmadik Machine Head lemeze. Az első két lemezre, szerintem simán lehet mondani, hogy hatalmas nagy bukás volt, pláne a négy évvel ezelőtti Catharsis, aminek csak azért tudom a címét, mert egyszerűen olyan bűn rossz volt, hogy megjegyeztem. Persze egy művésznek, zenekarnak rengeteg energiája van egy-egy albumban, sok munkával jár egy lemez elkészítése, de azért lássuk be, hogy azt az albumot felül kellett múlni, ez nem volt kérdés. Talán emiatt is mondhatom azt, hogy az Of Kingdom And Crown beáll a The Blackening és az Unto The Locust kettős mellé, hogy innentől kezdve triumvirátust alkossanak. Mindig is úgy gondoltam, hogy a 2007-es, a fekete albuma a zenekarnak, csúcsa a karrierjüknek. Onnan nincs feljebb, nem fog tudni nagyobbra nőni a zenekar, és nem fog tudni jobb dalokat írni. Persze ezt az akkor negyven éves Robb Flynn még nem tudhatta, így folyamatosan próbálkozik tovább és tolja a zenekar szekerét előre, még akkor is, ha néha nem kicsit akad meg. Tömören, a The Blackening a top nálam, még akkor is, ha imádom a Supercharger és a The Burning Red kettőst. 

Miután megjelent a Unto The Locust úgy gondoltam, hogy nem rossz album, de sokkal erősebb lenne, ha előbb jelent volna meg, mint a The Blackening. Hasonló érzéseim vannak az új Of Kingdom And Crown albummal is. Természetesen az elmúlt tíz év kuka albumai után, hatalmas előrelépés ez az album, és azokhoz képest nagyon nagyot szól, de ez a lemez nálam akkor lenne hatalmas siker, ha erre épült volna fel az Unto The Locust. Akkor azt mondanám, hogy a zenekar olyan gyönyörűen építi fel magát, ahogy azt kell, albumról albumra. De hát, nem én írom a dalokat, utólag mindenki okos, nézzük meg, hogy mit is találunk ezen a közel egy órás lemezen.

Az internetet lapozgatva azt látom, hogy a lemezt Flynn írta és társszerzőként pár dalnál ott van a hű csatlósa MacEachern is, aki végig kitartott az énekes-gitáros mellett. Ettől függetlenül fényd erült rá, hogy a  lemezen még két zenészt hallhatunk a duó mellett. Az egyikük Matt Alston, aki alapjáraton a Devilment zenekarban játszik. Hogy neki milyen szerepe lesz a jövőben az még kérdéses, mert tudomásom szerint, nem a zenekar tagja, bár a Facebook profilja nem erről tesz tanúbizonyságot. Szólógitáron pedig Wacław Kiełtyka játszik, aki, ha minden igaz, ténylegesen a zenekar tagja is lett, noha én még ilyen Happy Hours-ös Machine Head online koncerten nem találkoztam vele. Az ő neve azért már több nagyobb zenekarnál is ismerős lehet, hiszen megfordult a Vaderben is illetve a Hypocrisyban is. Az albumot nyitó Slaughter the Martyr iszonyatosa hosszú, egy igazi eposz, hiszen a játékhossz tíz perc fölé megy. A szépen felépülő dal tényleg nem egyszerű eset. Dallamos énekkel megtámasztva felvezetve, hogy aztán három percnél pontosan ott folytassuk, ahol abbahagytuk a Blackeningnél. És akkor itt egyből van egy jó és rossz szájíz keveredése. Mivel ez a dal egy az egyben a Clenching the Fists of Dissent átdolgozása. Rakjátok egymás mellé a két dalt miután három perc után elindul. A teljes struktúrája, a dal felépítése egy az egyben ugyanaz. Nem tudom, hogy ez szándékos-e, hogy visszanyúltak ehhez a témához és újraértelmezték annak jelképeként, hogy akkor az új anyag visszakanyarodik a régi hagyományokhoz, vagy csak véletlen az egész. Tényleg nehéz eldönteni, de az is tény, hogy az ilyen dalokat imádtuk anno, így itt erre nehéz rosszallóan tekinteni még akkor is, ha önismétlés. Megvan a remény szikrája, hogy végre a Machine Head visszatér és -ha nem is ugyanabban a dicsfényben -, de ragyogni fog. Előre látom, hogy a fogós témára és a két lábdobos részre a közönség koncerten megfog őrülni. Igazi koncert kedvenc lesz, amire mehet majd a circle pit. A Choke on the Ashes of Your Hate az előző dal vonalát viszi tovább azzal a különbséggel, hogy csak négy perces és már az elején olyan pörgés van, hogy a nyakizmainknak erősen kell dolgozniuk. Hozzá kell tenni, hogy ezt a refrént is hallottuk már korábban. Mondjuk tegyük azt hozzá, ahogy a történelem úgy az ember is ismétli önmagát, pláne akkor, ha egyedül ír meg egy teljes albumot kontroll nélkül.

Még most itt az elején.... Hangzás tekintetében visszatértünk a már említett korszakhoz, ellenben számomra nem lett olyan vastag. Szépen megkevert anyag, jól szól, csak hiányzik belőle az a mély dög, ami ott volt a példaértékű anyagon. A harmadik dal a Become the Firestorm már számomra kicsit túlzás. Áthajlunk olyan témákba, amiket Nergal és a Behemoth is megirigyelne. Mondjuk szívesen megnézném, hogy élőben ez, hogy fog működni. Jared hangja ahogy próbál a "refrénben" énekelni számomra vicces. Úgy érzem, hogy az egész iszonyatosan erőltetett, mint akinek tépik a haját és próbál emiatt értékelhetőt alkotni. Megértem, hogy nem akarták ilyen esetekben Rob hangját duplázni, de talán lemezen az a megoldás jobb lett volna. Ettől függetlenül a második ilyen kínlódás után van egy tök jó groove-osabb riff a dalban, ami jó eséllyel megmenti az egész szerzeményt. A negyedik Overdose egy olyan felesleges átvezetés, ami teljesen megöli az album lendületét. Oké, hogy már több, mint húsz perce meg a pörgés, de azért ilyen hamar én nem ültettem le volna a hangulatot. Vagy a következő My Hands Are Empty dalt máshol helyeztem volna el a lemezen. Értem, hogy ezt akarja felvezetni, de megöli a hangulatot. Az üres kezes dalnak pedig a negyede egyszerűen kuka. Ha ez lenne az albumot felvezető/lezáró dal azt mondom, hogy oké, de így az album közepénél, egy totál felesleges részekkel tele tolt töltelék dal így.

Úgy néz ki, hogy Robert imádja most a dalokat gitárbontogatós témákkal kezdeni. Erre utal az Unhallowed is, ami egy iszonyatosan könnyed szerzemény a kellő fémízzel a szánkban. Az a tripla pengetéses, galoppozós téma valami iszonyat király benne. És végre sikerült Flynn-nek elérni, amit akart. Tud úgy újra lassú, melodikus témát énekelni, hogy az ne legyen kínos, sokkal inkább élvezhető, és szerethető. A dal érdekessége, hogy a közepe felé azét megpörgeti a metal ringlispilt és ott van egy rész, ami letépi a fejed, de ezt tökéletesen beleépítette ebbe a dallamvilágba, ami talán még a kétezres évek vége felé a Petőfi rádióban is megállta volna a helyét (persze, szigorúan csak éjjel). Ezen a lemezen szeretik az átvezetőket, amiket én meg nem... Így tömören ennyit az Assimilate-ről. A Kill Thy Enemies alatt azonban végre visszajön az az énekstílus, amit imádok Robban. Az igazi gyomorból jövő mély rekedtes soundról beszélek, amit ezer közül is fel lehet ismerni. Lehet azért csak most köszöntött ez be, mert itt nincsen szétjátszva a dal, hanem sokkal inkább egyszerűbb, középtempós megoldásokat hallhatunk a gitárok tekintetében. A maradék öt számban túl nagy megfejtés nincs, ha csak nem nézzük a záró tételt. Az Arrows In Words From The Sky  egy tipikus olyan dal, ami megidézi a metal hőskorát gitárszólók, gitár témák tekintetében. Remek albumzáró tétel.

Összességében kicsit azt érzem, hogy próbálták újra feltalálni a metalt, de mindezt úgy, hogy saját magukat ismételték, és talán ez az album egyetlen hátránya, hogy akármennyire is jók a dalok, nagy részét már hallottuk. Ami sikerült a Panterának az ezredfordulón az utolsó lemezükkel, az most a Machine Headnek nem. Ettől függetlenül nem egy rossz album, de az év folyamán olyan anyagok láttak napvilágot, hogy azt se merem állítani, hogy egy TOP tízes lemez. Emlékezni fogunk rá az biztos, ugyanúgy, mint Marilyn Manson The Pale Emperor albumára, hiszen egy rendkívül sikertelen korszakot zár le. Itt az igazi kérdés, hogy majd a következő albummal hova helyezi el magát a zenekar.

Béke, Szeretet, Metal