Még két évtizede felkaptuk a fejünket, ha egy friss formáció kapcsán a supergroup kifejezés került szóba, addig ma már csak legyintünk, ha egy újabb zenekart ezzel a jelzővel promóznak a kiadók. Bizonyos istállók az elmúlt években úgy tologatják csoportokba a zenészeket, ahogy azt a sakktáblán a bábukkal szokás. Az egyes formációk pedig általában rövid időn belül kifulladnak, majd részben azonos személyi összetételekkel érkeznek a hasonló végkifejletre ítélt újabb versenyzők.

A kör mégsem zárul be, hiszen időnként újabb muzsikusok kapcsolódnak be a végeláthatatlan eseménysorba. A folyamat mindezek tetejében még önmagát is generálja. Ha a SiX BY SiX korongja 2000 körül jelent volna meg, gondolkodás nélkül ráhúztam volna a supergroup jelzőt, hiszen itt is - a saját színtereiken - ismert zenészek adnak egymásnak randevút. Mivel a kategória számomra időközben értelmét vesztette, maradjunk inkább a szintén nem túl szerencsés, de a valósághoz mégis némiképp közelebb álló hobby project megnevezésnél.

A SiX BY SiX név mögött álló három veterán zenész egyikére sem jellemző a vendégeskedések, közreműködések sora. Ráadásul mind a Saxon ütőse, mind pedig a Saga gitáros/dalszerzője hosszú-hosszú évtizedek óta alapember az anyazenekarában, bár a dobosnak az ezredforduló környékén volt egy rövidebb kitérője. Ha most nem néztem volna utána, simán lefogadtam volna, hogy Nigel Glockler a szászok mellett semmilyen egyéb zenekarban sem érdekelt, erre azzal szembesültem, hogy az utóbbi négy évtizedben a veterán ütős Bifféken kívül több helyen is megfordult. Ian Crichton gitáros szintén nélkülözhetetlen figura a kanadai progresszív rock csapatban, olyannyira, hogy a négy éve az aktív muzsikálástól visszavonult fivérén kívül ő az egyetlen, aki az 1977-es alapítástól folyamatosan jelen volt a zenekarban. A trió pedig Robert Berryvel teljes, aki a SiX BY SiX soraiban a vokálok és a négyhúros mellett a billentyűkért is felelős.

Szégyen vagy sem, de az utóbbi figura munkássága nálam teljesen kimaradt, a legfontosabb vele kapcsolatban amúgy az, hogy az ELP egyik kései variánsában ő is megfordult. A külföldi fórumok power trio-ként is emlegetik a zenekart, ami ebben az alapvetően progos rockzenében talán félrevezető lehet, hiszen ez a muzsika távol áll a klasszikus power triók, azaz a Cream vagy Jimi Hendrix zenekarának világától. Ha már trió, akkor inkább a korai Rush vagy a King’s X (+ billentyűs hangszerek) lehetne az, amivel párhuzamot vonnék. Tehát nem a Saxon fanok képezik a célközönséget, hanem inkább a Saga táborát szólítja meg a SiX BY SiX bemutatkozása.

Az utóbbiakat sem fogja telibe kapni a lemez, hiszen a korai Saga albumokkal ellentétben itt főszabály szerint nem a ’80-as évek dúsan hangszerelt progresszív rockjáról, hanem inkább az előző évtized naturálisabb megközelítéséről van szó. A borítóképről – talán nem véletlenül - a The Flower Kings lemezek grafikái ugranak be, Ian Crichtonék azonban a svédekkel szemben nem nagyeposzokban, hanem a Sagához hasonlóan zömében négy-hat perces dalokban gondolkodnak. A nyitó Yearning to Fly (csak a címében fricska a Pink Floyd: Learning to Fly dalának) szépen fel is skicceli, hogy mi vár a hallgatóra az előtte álló bő háromnegyed órában. A játékos zenei alapok mellett leginkább a vokálgazdag megközelítés jellemzi a hármast, nincsenek végtelenített instrumentális részek, de minden dalban akad egy hosszabb-rövidebb hangszeres attrakció is. A későbbiek közül érdemes kiemelni a szokatlan ritmusokra felhúzott Chinát, melyre a ’90-es évekre utaló karcosabb megközelítés is jellemző. A kifejtős Reason to Feel Calm Againben Glockler játékának köszönhetően szintén rendhagyók a ritmusok, melyekre Crichton első hallásra oda nem illő témákat hoz. A The Upside of Down talán az egyetlen olyan dal, ami a ’80-as éveket idézi, legalábbis vokális téren. A Rush Tears-ét eszembe juttató Live Forever csak egy kvázi átkötő, a The Last Words on Earth meg egy szimplább hard rock tétel. Hogy stílszerűen a logóban szereplő dobókockánál maradjunk; nálam a legnagyobb dobás a nem is kicsit Pink Floyd-os intróval felvezetett, majd klasszikus Jethro Tull-ba forduló és Saga dalként kiteljesedő The Battle of a Lifetime.

A SiX BY SiX azonos című debütálása tehát egy olyan progresszív rock anyag, ami a műfajra kevésbé nyitott hallgatóknak sem lesz „sok”, az irányzat egy túlzások nélküli, a dalok kereteit céltalanul fel nem rúgó darabja. Abba meg egyelőre nem érdemes belemenni, hogy ez akkor most egy zenekar, vagy csak egyszeri dologról van szó.