Brant Bjork mindig jelentkezik valamivel. Szerintem, nincs olyan év, hogy ne írnánk róla, hogy új albumot mutat a stonerrock koronázatlan dalszerzője. Így nem is lepődtem meg, amikor kiderült, hogy október folyamán érkezik a Bougainvillea Suite, ami a sorban már a tizenharmadik szólóanyaga Brantnek.
Szerintem a stoner műfaj Max Cavalerája Brant Bjork. Egyszerűen hihetetlen, hogy ez a csávó mennyi projektben van benne és milyen gyorsan, gyakran hoz ki újabbnál újabb lemezeket. Noha ezek a lemezek nem világmegváltóak, mint anno a Kyuss volt, de azért kellemes délutáni háttérzenéket nyújtanak, amiknek nagy kár lenne, ha a fiókban maradnának. Én alapjáraton két nagy csoportra osztom a bongyor dalszerző zenéit. A STÖNER egy sokkal intenzívebb zene, míg a saját szólócuccai inkább azok a szerzemények, amiket háttérzenének bepakolsz egy unalmas délutánon. Elpörög a vinyl a tű alatt és még a csajod sem szól be, hogy ezt most nem kellene. Szeretem ezeket a szerzeményeket, mert tényleg kikapcsolják az agyat a hatalmas metal dömping közepette.
Az albumon összesen nyolc dal található, amik kicsivel több, mint negyven percet tesznek ki. Összességében nem rossz ez a hossz, de a középtempós, két riffes dalokból néha soknak tűnik. Azért azt érdemes már most megjegyezni, hogy Brant nem egy virga mester. A riff - o- meter nem akadna ki az esetében, mint anno a DOWNnál, sokkal inkább megállna, szerintem háromnál, nagyon maximum négynél. És azt mondják, hogy a punk az egyszerű, négy akkordos műfaj mi?
A nyitó Trip On The Wine-ban benne van minden mámor és minden, amiről az öreg szóló cuccai szólnak. Én úgy tudom elképzelni nála a dalírós napokat, hogy felkel tíz körül, eszik reggelire egy kis tojást, megeteti a kutyát is, majd kimegy a garázsba, slukkol egy párat a jointból és megírja, hogy milyen lusta nap is ez a szerda. Semmi komoly témát nem karol fel az öreg, körülbelül arról ír, ami éppen az eszébe jut. És természetesen, ahogy mondtam semmit sem bonyolít túl. Kicsi blues, kicsi funky egy tipikus stratocasteres szóló és már kész is az újabb dal. Külön imádtam a So They Say pattogós basszusfutamát, amit egy kis szintis hangzással és bongóval bolondítottak meg. Totál átérzem a sivatagi hangulatot, látom a kék eget és magával ragad a hangulat. Kell ennél több? Ez a zene soha nem arról szólt, hogy megmutatja neked az élet nagy igazságait, vagy hatalmas tripeket mutatna neked. Egyszerűen csak az élet élvezetéről szólnak Brant lemezei. Ami tök jó dolog, pláne akkor, amikor ennyi sok szar van a világban. De, hogy is vehetnék egy dalt komolyan, amikor az a címe, hogy Bread For Butter? Miközben amúgy totál király riffet hallhatunk benne, de szokás szerint.... Brant, csak ennyit mondok. Őszintén, tényleg mit várunk ettől a műfajtól? Életem egyik leghangulatosabb koncertjét adta Brant anno az A38-on. Nekem nem is kell más, érezzem jól magam, zárjam ki a külvilágot és felejtsek el mindent, amíg erre a zenére összpontosítok. Nem azt mondom, hogy háttérbe nem állja meg a helyét, sőt talán jobb is úgy hallgatni, de amikor ezzel foglalkozom nem érdekel semmi más.
Brantnek jót tett, hogy kicsit most visszább vett a tempóból, bár gondolom ez a STÖNERnek is köszönhető. Az előző évtized végén iszonyat aktív volt, konkrétan 2017 óta ez volt az ötödik albuma. De az igazat megvallva, jót tett neki, hogy most az előző anyaghoz képest volt két év pihenő. Úgy érzem, hogy ezek a riffek ugyanolyan egyszerűek, de sokkal jobbak!
Béke, Szeretet, Metal
