Azért szeretek albumsimogatókon dolgozni, mert olyan dolgokra is rá bukkanok, amiket nem is sejtettem. Van amikor egy egész korlenyomat születik, máskor viszont csak az érzések amik hajtanak egy-egy ilyen cikknél. A másik fő indok pedig egyértelműen a nosztalgia. Amikor egy ilyen anyag van készülőben, akaratlanul is előjönnek a régi életszakaszok. Ezeken vagy kellemesen merengek, vagy pedig felkavarnak. Na, de mit okoz vajon a Divinity Of Purpose?
2013-ban én a magyar metal rajongónak való álommunkát végeztem, azaz a Metal Hammernél dolgoztam, mint kis raktáros (mondtam, hogy nosztalgia van....) Ami amúgy marhára nem olyan dolog, mint ahogy azt sokan elképzelik, de inkább emlékezzünk a szép dolgokra! Éppen pakoltam az aktuális Nuclear Blast szállítmányt, amikor a kezembe akadt a legújabb Hatebreed lemez. Eléggé pofás volt a borító, mai napig tartom, hogy a legjobb artwork, ami kikerült a zenekar "kezei" alól. Millió egy dolgom volt, így úgy voltam vele, hogy majd egyszer.... Az előző Selftitled album és feldolgozás album, ami a For The Lions címet viselte, amúgy sem hatott meg túlzottan. Gondoltam, ráérek ezzel még jócskán. Teltek a hetek és egyszer csak volt egy kis szabadidőm, itt a remek lehetőség neki esni és meghallgatni az új lemezt! Innentől kezdve új időszámításban állok a "hardcore" zene iránti szeretettemmel. A Supremacy turnéján, az A38-as hajón érettségi után vettem részt, begipszelt lábbal (így jár, aki amerikai focizik ötven kilósan...) akkor úgy gondoltam, hogy annál a lemeznél gyilkosabb, jobb anyagot soha nem fog lerakni a zenekar. Az egy mestermű volt. És 2013-ban a kezembe akadt ez az album... Amit a zenekar 2006-ban megcsinált, azt vitték tovább csak sokkal, de sokkal kiforrottabb módon. Ez a csúcs, kész. Innen már csak pofára esni lehet. Számomra, nincs jobb HC anyag, mint ez a lemez. Most sokan hőbörögnek, hogy, de ez nem is hardcore, meg ez egy vicc zenekar. Lehet, de nekem mégis marha sokat adott ez a lemez és nem mellékesen, egy remek album!
Na, ennyit az Hatebreeddel közös háttértörténetemről. A zenekar lemezről lemezre az első két percben meg tudja mutatni, hogy unalmas, sablon lemezt pakolnak le vagy valami olyat, amit évek múlva is emlegetni fogunk. A Put It To The Torch erre tökéletes példa. Klasszikus Hatebreed groove, ami átmegy egy brutális Dave Lombardo által is irigylésre méltó dobos lüktetéssel kísért tekeresébe. Igazi klasszik thrash dal is lehetne ez. Az első másodperctől kezdve bebiztosít minket, hogy halálos lesz ez a lemez. Mindössze két perces a dal, de még így is sikerült bele csordavokált, kiállást, lassú húzós riffelést belepakolni. Tökéletes dallamvezetés, jöhet is a következő szerzemény, ami a Hatebreed egyik, ha nem a legjobb dala. A Honor Never Dies már a klipje miatt is közel áll a szívemhez, mert keveredtem a huszonötéves gördeszkás pályafutásom során hasonló helyzetbe. Jamey sorai annyira betalálnak ebben a világban, ahol a becsület, az egyenesség éppen kihalóban van. Imádom a klasszikus rock hangulatú refrént, ami igazából egy egyszerűbb gitárszóló is lehetne. A Honor Never Dies sorok alatt hallható groove pedig egyszerűen mindent visz. Ez a dal sem egy hosszú szerzemény, a maga hárompercével mégis átlagos hosszúságú Hatebreed dalnak mondható. Külön ki kell emelni a dal végén hallható tamos fokozást, aminek a végén mindenki abbahagyja a zenélést és csak Jasta ordítja, hogy " Means standing alone". Zseniális. Az emberek ritkán irnak ennyire húsbamaró dalt, de ha sikerül azt több generáció is emlegetni fogja. Az Own Your World sem hagy egy percnyi nyugtott sem nekünk. Kimondottan az a dal, amire élőben megőrülnek az emberek, amire elkezdődik a hatalmas circle pit. A dallamos, könnyen jegyezhető refrén pedig csak segít abban, hogy a szöveget együtt ordítsuk a koncerteken. Azonban nem csak dallam, hanem óraműpontosságú reszelés is hallható a dalban, amit még a Fear Factory tagja is megirigyelhetnek. A The Language tekerős gitártémái vezetnek be az új dalba, amiről elsőre azt hihetnénk, hogy egy középtempós szerzemény lesz, de a lemez egyik leggyorsabb dala, ami remekül váltogat a reférén-verse között, ettől pedig a dal folyamatosan izgalmas marad. Ennek az érdeme pedig nem mást illet, mint Matt Byrne-t, aki a dobolásával végig határozottan adja az alapot. Fő hatásai között biztos, hogy ott volt a Slayer és hasonló korábban tündöklő thrash zenekar. Mondjuk a thrash zenekarokhoz való hasonlítás pláne helytálló ennél az albumnál, ugyanis a tizenkét dal éppenhogy csak harminchét perc játékidőt tesz ki. Különösen igaz ez azért is mert Wayne egy iszonyat rövid, ám annál tekerősebb szólót toll le a dalban, hogy aztán a csordavokálokat megint csak elővéve, egy hatalmas groove-val vigyék tovább a dalt.
A Befor The Fight Ends You is a hasonló stílust viszi tovább. Lehet a Hatebreed nem is hardcore zenekar, hanem igazából egy modernebb thrash banda hc elemekkel tarkítva? Ez a dal azonban a közepe felé lerakja a gyorsabb témák és sokkal inkább egy középtempós maszkot ölt magára. Jasta hangját csak imádni lehet, különösen azért mert a csávókám élőben is ugyanezt tudja hozni, amiért azért jár a tisztelet! Az Indivisible egy iszonyatosan pörgős tétel lett, amihez fel kell kötni a gatyánkat, ha követni akarjuk. A refén megint csak egyszerű, ellenben megjegyezhető pár sorból áll, így egyértelmű, hogy közönségkedvenccé vált a dal. A Dead Man Breathing annyira agresszív, annyira rángatja az embert előre, hogy újra és újra megakarja hallgatni. A dal a kiégés gondolatával foglalkozik eléggé érdekes módon. A zenekar joggal gondolhatta azt, hogy a hatodik lemezzel az utolsókat lélegzik, hiszen a csúcson már túl voltak ebben az időszakban. A riválisok biztos örülnek, hogy az utolsókat rúgják, de mégis sikerült visszatérniük ezzel a lemezzel az életbe. A lemez címét is adó szerzemény Chris basszustémájával indul, amire Jasta még visszafogottan magyaráz, hogy aztán elővehesse valódi énjét, aki telitorokból ordít. A refrén szokás szerint marha egyszerű, de egy remek gitártémára épül fel, amit csak és kizárólag szeretni lehet. Hasonló dolgok mondhatóak el a Nothing Scars Me-ről is. A zenekarról lehet ódákat zengeni, de el kell ismerni, hogy remekül tudják váltogatni a verséket a hihetetlen jól megírt refrénekkel. Dallamos, de mégis zúzós, hogy meg maradjon az ember fülében. És itt jön el az a rész, amikor a zenekarnak a kilenc dalnál meg kellett volna állnia. A Bitter Truth, Boundless és az Idolized And Vilified dalok nem rosszak, de messze elmaradnak attól, amit a zenekar eddig produkált a lemezen. Persze, érthető, hogy akkor körülbelül tíz perccel rövidebb lenne az album, de lehet, hogy a végén jobb szájízzel távoznánk.
Mondjuk, ennyi év távlatából már teljesen mindegy ennek a pár dalnak a sorsa. Ami fontos, hogy a zenekar meg tudott újulni és vissza tudott kerülni a térképre. Metal zenei történelem ez az album, amire több tíz év múlva is emlékezni fogunk, ahogy emlékszünk több régi albumra is. Bízom benne, hogy az elmúlt évek siralmas termése után a zenekar hamarosan előrukkol valami hasonlóval!
Béke, Szeretet, Metal
