Igen erős koncertet adott a dupla headlinerként Budapestre visszatérő Haken és Between The Buried And Me duó. A két prog-álomcsapatnak a New York-i Cryptodira melegített be, így, ezzel a csomaggal pedig szépen, gondosan be is csomagolhattuk az év első két hónapját a múltnak nevezett dobozba. Hogy rohan az idő, basszus!
Nem tagadom, be voltam sózva rendesen ennek a koncertnek a hallatán. Esély nem volt rá, hogy kihagyjam, mint láthatjátok, nem is tettem, szinte abban a pillanatban kőbe lett vésve ez a dátum, ahogy bejelentették a bulit. Az, hogy a Dürer helyett az Akváriumban került megrendezésre igazából semleges volt nekem, viszont az, hogy csak a Kis Hallba elegendő ember volt kíváncsi erre az igen erős pakkra, azon elcsodálkoztam. Igaz, annyi jó koncert volt a közelmúltban és van kilátásban az elkövetkező hónapokra, hogy akaratlanul is elaprózódik a közönség, elég csak arra gondolni, hogy vasárnap jön majd az egykori turnétárs Leprous is. Mindegy, a kisterem a The Ocean koncertnél is remekül megállta a helyét, úgyhogy innentől minden csak a zenekarokon, meg a hangosítón múlott.
Mivel idejekorán érkeztem meg a helyszínre, bőven volt időm lecsekkolni a merchöt, ami ha nem is volt valami bő, de azért szét lehetett nézni, ki mit kért, kapott. A legnagyobb érdekesség - amire én magam is pályáztam - a pénteken megjelenő Haken album, a Fauna picture disc kiadása volt, amitől csak egyvalami tántorított el: megláttam az árát. Miután szomorkásan konstatáltam, hogy harmincegyezer azért nekem most kicsit sok egy (valljuk be, azért iszonyat gyönyörűen megmunkált) kiadványért, becsattogtam a terembe, kis akklimatizálódás és indult a Cryptodira nyúlfarknyi bemelegítése.
A New Yorkból kiugrasztott kvartett zenéjét először nem igazán tudtam hová tenni, de erre rájátszott az is, hogy iszonyat szarul szólt. Sajnos ezt nem lehet szebben leírni. Az idő előrehaladtával azért alakult a hangkép, de olyan istenesen szépen egyszer sem szólalt meg a cumó. Pedig amit kivettem, az egész érdekes volt (igen, először találkoztam velük). Nem akarok megsérteni senkit ezzel a jelzővel, de a felszódázott BTBAM jellegű zenéjükkel még meg is tudtak volna nyerni maguknak egy szépen megdörrenő hangkép mellett, mert voltak jó témák és jó ötletek, jó a kiállásuk, a kaotikus részek még a kásában is hatottak, csak hát... A tömény morgás alatt lehetett látni, hogy a kezek azért több dolgot csinálnak a gitár nyakán, mint ami a fülünkig elért. Ahogy mondani szokás, ez most nem jött át, de hátha majd legközelebb jobb élménnyel köszönünk el egymástól.
Amúgy sem tagadom, hogy a Between The Buried And Me miatt érkeztem az Erzsébet téren létesített parkoló valamikori területe alá. A csapat nagy világi kedvencem, eddig minden budapesti bulijukon ott voltam, a magyar fellépések közül is egyedül a 2013-as Hegyalja, ami kimaradt a sorból. A Nagy Világvégének köszönhetően már hat éve nem jártak magyar földön, bizony, a Barba Negrás, Devin Townsend / Leprous álomduóval adott bál bizony már féltucat éve, azaz 2017-ben volt. Ennyi idő alatt pedig azért mit ne mondjak, kiéhezik a szem és a fül, főleg, ha az ember egyik favoritjáról van szó. Üröm volt az örömben, hogy Dustie Waring nem sokkal a turné kezdete előtt közölte, hogy egészségügyi okokból nem tud a csapattal tartani, de félig-meddig így is ott "volt" a deszkákon, a kimondottan erre a turnéra feljátszott, tehát ha úgy nézzük, abszolút élő részeit - engedjétek meg ezt az archaikus kifejezést - szalagról játszották be az illetékesek.
Jópofa, de mégis furcsa megoldás volt, hogy a csapat saját magának roadolt, így egy-egy tag felsétálásakor értelemszerűen ujjongott a közönség. Ők ezt szerény mosollyal és integetéssel nyugtázták, majd miután felcsendült az intró és tényleg "feljöttek", akkor elszabadult a... Végül is nem szabadult el senki és semmi, az ilyen koncerteken igen ritkán van zúzda. Hogy most én vagyok agyban öreg, vagy mi van, azt nem tudom, de ebben az a jó, hogy relatív közelről is kényelemben lehet nézni a hangszeres varázslatot, mert itt amúgy is minden esetben az a lényeg. Nagyon örültem annak, hogy a nyitó Extremophile Elite első hangjától kezdve kristály tisztán szólt az egész cucc, minden hangszer szépen kivette a részét az élményből. Egy bántott csak és azt nagyon sajnáltam, hogy a Haken dobcucca miatt Blake Richardson felszerelését el kellett dugni a színpad rendezői baljának sarkán. Imádom nézni a játékát, egyszerre precíz, látványos és dinamikus, zseni ez az ember! De most ezt a szép, magasra nőtt proggerek serege miatt nagyrészt nélkülözni kellett. Pedig aztán én is 186 vagyok. Magas zenei igények, magas test, haha! Mondjuk ezt, mármint Blake a látványát legalább szimmetriában ellensúlyozta Dan Briggs hasonló, bár kicsit előrébb tolt elhelyezkedése a jobbon, ő végig az időszakosan használt szintije mögött álldogált (helyenként azért elengedte magát tombolásilag'), persze nagyrészt a basszusgitárt pengetve. Mivel Tommy Rogers szintije középre került, a rendezői bal első részét pedig Paul Wagonner foglalta el, néha felmerült bennem a kérdés, Dustie vajon hová fért volna el, viszont így legalább a tiszteletet kívánó, őszes hajzattal rendelkező Tommy ki tudta élni a mászkálhatnékját. Mert hogy Rogers úr láthatóan igen jól érezte magát az este folyamán, egy pillanatra nem áll meg. Paul ezt ellensúlyozva kimérten pengetett, de az arcán látszott, hogy ő is nagyon élvezi a fellépést. Lehet, a jó hangosítás miatt?
A dallistára szavam nem lehetett, persze egyértelmű módon a brutál zseni Colors II dalai uralták a műsort. A nyitány után egyből ellőtték a Revolution In Limbo - Fix The Error ütőkártyát, így egybevonva élőben is hatalmas ujjongást váltott ki a tömegből. Azt hiszem, ez a dalpáros egy darabig még ott kell, hogy legyen majd a szettben. Rajtuk kívül még a nevezett lemez három ásza, a Never Seen / Future Shock, a Bad Habits és a The Future Is Behind Us fért bele az adagba (mind hatalmasat szólt!), ezeket a Coma Eclipticről importált Dim Ignitionnel és Famine Wolffal szórták meg, majd a tejszínre a cseresznyét a Voice Of Trespass táncórájával pakolták fel. Esküszöm, ennél jobb szettet nehezen lehetett volna találni, de azért remélem, egyszer "sima" headlinerként is visszatérnek, mert lenne még pár dal, ami jól tudna esni, ha élőben hallhatnám tőlük. Hiba egy szál sem, minden pillanatát imádtam! Bárcsak minden fellépés ilyen lenne - minden zenekartól!
A Hakenre kicsit hátrébb vonultam, mert rendesen leszívott a Bidi-bidi-bom muzsikája. Igaz, a Haken a kevésbé őrlős irányból érkezetett, mégis úgy voltam vele, hogy jobb nekem hátul is. Na, őket is már harmadjára sikerült elcsípnem és mindig egyre jobban megkedvelem Ross Jenningséket. Valahol a Vector környékén szálltam be a Haken-féle buliba, aztán a Virus akkorát csapott rajtam, hogy maradtam is tisztelettel a zenekar rajongói között. A Faunát már kimondottan várom, az előzetes dalok nagyon ígéretesek, ezek közül pedig mind a három megmutatta magát a koncerten. Hallhatóan azért kissé másabb hangulatúak ezek a számok, mint az életmű többi része, úgy mondanám, hogy talán a jó értelemben vett kötetlenséget (már amennyire ez a stílus engedi a kötetlenséget) ezek a számok hozták. Ezeken kívül a Virus tette ki a műsor jelentős részét (a Canary Yellowt igazán előszedhetnék valamikor, már nem azért!), korábbról csak a The Endless Knot és a Falling Back To Earth mutatkozott meg. Igaz, olyan pozitív értelemben vett montrumok, mint a mindig csodálatos Carousel, vagy a tizenhét perces The Messiah Complex megkövetelik a maga szeletüket a véges műsoridőből, amellett már úgy kell matekozni a hogyan tovább terén.
Lehet mert máshonnan néztem, vagy lehet azért, mert tényleg így volt, de mintha a Haken nem szólt volna annyira tisztán, mint a BTBAM tette, de a fények, ahogy korábban is, itt is eszméletlen szépen lettek megkomponálva a zenék alá. Nem volt valami sok reflektor, meg díszítő cucc, de azokból a maxot hozta ki mind a két headliner. Visszatérve a hangzásra, persze minden relatív, mert így is milliószor tisztább volt az egész, mint az egyéb bulik nagy része, csak itt valahogy több mocskot véltem felfedezni a dalokban. A friss lemezhez igazított virágos inges kiállás mondjuk inkább hajazott egy kilencvenes évekbeli tánczenekarra, mint egy bika progmetal csapatra, de hé! Merjünk már lazák lenni, nemde? Nekem nagyon bejött ez a bulis megjelenés, ráadásul aztán Hakenéknek sem kell a szomszédba menni, ha szórakoztatásról van szó. Hangulat meg aztán volt dögivel!
És végig ebben az okosan bulizós hangulatban telt az egész este. Valljuk be, a nyitány nem volt a legerősebb, igaz erről maga a zenekar nem feltétlen tehetett. Viszont ami ezután jött, az maga volt a csoda, minden egyes pillanatával és hangjával. Ahogy szoktam írni, még száz ilyet, ezeret! Most már ne álljon meg az élet, ha egyszer végre-valahára beindult. Köszönöm!
