RockStation

Periphery V: Djent Is Not A Genre (3DOT Records, 2023)

Jó munkához idő kell!

2023. március 10. - sebiszabi

vdjentisnotagenrecover.jpg

A djent nem egy műfaj. Ez a mém időnként előkerül megfelelő zenei stílusokat megfejtő oldalakon, fórumokon, kommentfalakon. Értelme ezen vitázni nem sok van úgy általában, így tök vicces, hogy az a zenekar, ami a djent alapcsapatának számít, dob be ilyen szöveget, mint az új lemezének címe. A Periphery viszont egy mókás kockákból álló alakulat, akiktől nem áll messze az önirónia sem, plusz a lemezeiket kb. mindenki a sorszámok alapján azonosítja be, simán beleférnek ilyen fricskák. Amúgy sem a borító, vagy a cím határozza meg a belső tartalmat. Ebben pedig a Periphery igencsak erős szokott lenni.

Magára valamit is adó progresszív zenekar nem is elégedhetne meg azzal, hogy nem próbálja meg túlszárnyalni a korábbi anyagának színvonalát. Ezt a Periphery eddig mindig is hozta, így egészen izgatottan vártam megjelenés előtt az új lemezt. Aminek írása pont egybe esett a pandémiával, szóval a korábbi négy nagylemez (plusz side projektek) alatt bevált közös munka rutinja ment a kukába és a zenekar saját bevallása szerint is igazán komoly megoldandó problémát okozott a logisztika, a közös dalszerzés, próba. Ez a banda történetének leghosszabb írási folyamatát hozta - de hát Róma sem egy nap alatt épült fel...

De persze a fő kérdés mindig az, hogy megérte-e várni? Igen. De ez eldőlt már az első kislemezeknél. A Wildfire/Antropos/Zagreus hármas olyan volt, mint egy ujjlenyomat. Egyértelmű és magától értetődő Periphery alapvetés mindhárom tétel. Egyetlen kérdés maradt, hogy a maradék hat dal mit tesz hozzá az összképhez? Az első néhány hallgatás után egyértelmű volt, hogy az életmű csorbát természetesen nem szenvedett, az ötös lemez újabb zseniális kiadvány lett. A további pár 10-20 kör feladata az volt, hogy amennyire lehet, objektíven a helyére tegye a lemezt a sorban. Ennek szintézise röviden az, hogy az új lemez merész és kísérletező. Eddig is gyakran nyúlt meglepő megoldásokhoz a Periphery, nem idegen, hogy más stílusokból emeljen be saját világába darabokat. Klasszikus és jazz-szerű felütések nem is tűnnek újnak, viszont például a Silhouette egy olyan azonnal oldódó pop dal, ami után, ami egy sokat próbált progrockernek is felszalad a szemöldöke. Pedig kurvajó kis nóta, annyira észrevétlen kúszik be a tudatalattiba, hogy másnap már ezt fogod dúdolni.

A lemeze a már jól ismert Wildfire-Antropos kettőssel, aminél nehezebb tipikus Periphery nótát találni. Ha meg kell mutatni valakinek, hogy milyen zenét tudnak ezek az arcok csinálni, ezt a két dal egész jó prezentáció. Ahogy a Wildfire darál és sodor, a refrén részeket picit lassít, majd a végén kiáll a szaxofon futamra (amit a norvég Shining agya, Jørgen Munkeby vezet elő), egészen agydurrantó. Persze nem felejtsük ki Misha kikacsintását sem, ahogy egy masszívan Meshuggah ihletésű témával töri meg a dal húzását. Az Antropos pedig az előző dal inverze: lassabban épülget fel és a végére feszül fel, hogy valami filmzeneszerű epikus melódiában fúljon ki. Egyedül az Everything is Fine! című tétel az, ami ugyan nem testidegen a Periphery-től, de a dallistából kissé kilóg. A technikai tökéletésség hajszolása közben a lelke meghalt a dalnak és csak az kegyetlen pusztító riffhalmaz marad.

A Silhouette viszont kérdés nélkül leesik a lemezről. Habár tudnak ilyen, tudjuk (ld. Clear EP), de mégis váratlan húzás. Nem valószínű, hogy a metálfejek ettől emiatt kezdenek hangos károgásba, de ez a meglepőbb része a korongnak. A kis technikai pihi után a Dying Star-Zagreus kettős hozza a korábbi elit szintre a színvonalat. Kissé talán ismerősnek hatnak a felhasznált panelek, de minőségi dal mindkettő.

A Dracul Gras-ban visszatér a rideg matekolás, kicsit mint a Everything is Fine! dalban, viszont félúton a kiállás azzal a gitárszólóval (OMG) és a lecsengéssel a dal végén mégiscsak ad egy különlegességet. Kissé talán szellős lett a több mint 12 percével, de így a végére illesztett lebegős pötyögéssel szépen átkúszik a záró Thanks Nobou-ra, ami szépen levezeti ezt az egy órát. A szokásosnál kissé ki "feelgood-abb" lett a nóta, itt-ott kicsit The Contortionist/12FootNinja utóíze van, de ez az élvezeti értékéből igazán nem vesz el semmit, sőt a második fele egy olyan zseniális telitalálat, amivel ritkán találkozni és a prog rock/metal színtéren is.

periphery2023.jpg


Az első lemezeik óta követem a Periphery munkásságát és valóban érezhetően igyekeznek minden lemezükkel ki- és kitolni a műfaji határokat. Leginkább ez a legimponálóbb ebben a bagázsban. A IV: Hail Stan esetében éreztem azt, hogy nem biztos, hogy száz százalékban nekem szól, most viszont újra az van, hogy minden másodpercét imádom a lemeznek. Ebből a szempontból sokkal inkább levezethető ez a lemez szerintem a III: Select Difficulty albumból. A Hail Stan túlontúl nyers volt, kis pillanatokra engedett közel magához. Itt viszont sokszor inkább intimnek mondanám azt a hangulatot, amivel igyekeznek az ujjuk köré tekerni a hallgatót.

Szóval lehet, hogy a djent nem egy stílus vagy műfaj, de tényleg ki a bánatot érdekel, amíg ilyen minőségi cuccok érkeznek a színtérről! A Hail Stan is ötpontos volt anno és többet nem is tudunk adni, de itt muszáj lenne vastagabbal rajzolni. Ez a lemez bőven veri azt és valóban nem túlzás, hogy a legjobb lemezüket rakták össze. Év lemeze gyanús, mindenképp ott lesz nálam a 2023-as elszámolásnál.

5kop.png

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr2718068724

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum