Hogy Angliánál maradjunk, de mégis metalos hasonlattal éljek, ennek a lemeznek épp akkora jelentősége van, mintha Bruce Dickinson és Rob Halford készítettek volna egy közös albumot. De most a britpopról van szó. Liam Gallagher és John Squire pedig vitán felül az irányzat ikonikus alakjai. Előbbi figurát idehaza bizonyára jóval többen ismerik, mint az utóbbi muzsikust.
Az Oasis a ’90-es évek második felében itthon is alaposan bejáratott névnek számított. Az ottani sztori vége jól dokumentált; velősen arról van/volt szó, hogy a Gallagher fivérek ugyanabban a légtérben hosszabb távon már nem bírták egymást elviselni.
John Squire zenekarának nevéhez jóval kevesebb – szám szerint mindössze kettő – lemez köthető, melyekkel a szigetországban kisebb földindulást okoztak, de annak utórengései a kontinensen kevésbé voltak érzékelhetők. A The Stone Roses zenekarról van szó, melynek énekes/gitáros/fő dalszerzőjeként John Squire a madchester irányzat (nagy vonalakban a britpop sokadik leágazása) egyik megteremtőjeként van nyilvántartva. Az első lemez egy kortalan klasszikus, sokak szerint a második már nem – szerintem amúgy igen. Nos, ez a két figura 2023-ban összebútorozott, és rögzített tíz, Squire által jegyzett dalt.
A közös lemez készítésének ötlete egyébként a Knebworth-i koncertsorozat révén merült fel, ahol Liam Gallagher vendégeként John Squire gitározott. A producer pedig az a Greg Kurstin volt, aki elsősorban a pop világában ismert, de dolgozott a Devo-val és a Foo Fighters-szel, meg magával Liam Gallagherrel is, egyébként kilenc Grammy-díj tulajdonosa.
Squire-ék a stúdióban Kurstin nyakába akasztották a basszusgitárt, illetve a producer játszotta fel a lemezen jelzésértékkel felbukkanó billentyűs témákat is. A dobokért egy másik amerikai, Joey Waronker felelt, aki előttem ugyan ismeretlen volt, de mint utóbb kiderült, annak idején kisegített az R.E.M.-ben és Roger Waters legutóbbi szólólemezét is ő ütötte fel.
A lényeg persze már csak a címből adódóan is a lemezt szerzőként jegyző, itt csak gitározó Squire-ön van. Gallagher tudtommal csak a hangját adta a dalokhoz. A két név alapján az angliai hype jó előre garantált volt. Ennek megfelelően a bemutatkozó single, a Just Another Rainbow az Egyesült Királyság kislemezlistájának első helyéig jutott. A teljes korong március elején futott be, a régi Manchester-i cimborák pedig egy olyan lemezzel álltak elő, mely – ha lettek volna ilyenek – minden előzetes várakozásomat felülmúlta.
Nagy megfejtésről nincs szó, a britpop veteránjai természetesen 2024-ben is a mindenkori gyökereikből, a ’60-as évekbeli angol beat/rock mozgalom dolgaiból táplálkoznak, hozzáadva a ’90-es évekbeli revival vívmányait. Már a nyitó Raise Your Hands-ben is épp erről van szó. Gallagher vokáljai mindig is elég jellegzetesek (Beatles-esek) voltak, ez pedig már így is marad. Squire témaiban folyton ott a blues is, különösen a kiállásoknál és a szólóknál. Ha már Beatles, Liverpool neve még a tracklistben is visszaköszön. A Mars To Liverpool ráadásul pont az a dal, ami zenei szempontból kevesebb közösséget vállal Lennonékkal, inkább a The Kinks hat évtizedes dolgaira emlékeztet. A One Day At A Time és az I’m A Wheel a blues-os vonalra erősítenek rá. Karcosak, de a flower power jegyében amerikaibbak, mint azt a szerzőktől megszokhattuk. Az érzelgősebb vonalra a már emlegetett Just Another Rainbow erősít rá, de a gitárok révén legkésőbb a középrész táján itt is beköszön a blues, ám ezúttal a John Mayall-féle brit vonal.
A forgatókönyv a „B-oldal” esetében hasonlóan alakul, azaz nagy vonalakban a Beatles, a Kinks, a brit és az amerikai blues, meg némi líra a fő összetevők; szóval semmi újdonság, a tálalás ellenben parádés. A fület gyönyörködtető megszólalást kapott lemez borítóját nem tudom, hogy dicsérjem, vagy szidjam-e; mindenesetre ötletes a dalcímekkel ékesített tisztítószer-kollekcióval. Nagy jelentősége manapság már a grafikának úgy sincs, annak annál inkább, hogy a páros egyszeri projektben vagy tartós együttműködésben gondolkodott-e…
Hogy a bevezetőben említett hasonlatnál maradjak, a Liam Gallagher & John Squire név alatt megjelent korong – mely nyilván nem tekinthető sem Oasis, sem pedig The Stone Roses albumnak - a britpop vonalon egy olyan jól sikerült visszatérés, mint a brit metalban a Brave New World vagy a Firepower voltak a maguk idején. Személyes szinten egyelőre az év meglepetése. Idén még nem sok maximális pontszámot osztottam ki, most viszont legalább fenntartások nélkül tehetem.
