A június 16-án érkező Alföldre hangolódva múlt héten felidéztük a debütáló Thy Catafalque korongot. Most ugyanezt tesszük az 1999-es Sublunary Tragedies utódjával, a két évvel később érkezett Microcosmosszal is.
Ha az első lemez kapcsán egy rövid gondolat erejéig Kátai Tamást idéztem, most a másik alapítót, a gitáros Juhász Jánost emlegetném, aki 2021 nyarán a RockStationnek adott interjújában sokat mondóan így fogalmazott: „Az egyetlen Thy Catafalque, amit néha hallgatok, az a Microcosmos.”
A két alapító zenei utazása tehát az évek előrehaladtával más irányokat vett, a korai Thy Catafalque kreativitásának lángját azonban a kettőjük között „feszülő” zenei ellentét táplálta. A Sublunary Tragedies kapcsán a dob(gép) hangzását emlegettem, mint olyan körülményt, ami egy mai hallgatónak nyilvánvalóan fülbeötlő lehet. Nos, a Microcosmos esetében sikerült földközelibbre venni az ütősök megszólalását, a hangkép azonban alapvetően nem változott. Minden egyéb is megmaradt a „Do it Yourself!” jegyében. Házi felvételek, saját kézbe vett kiadás.
Tamásék már az első lemezen is hajlamosak voltak 8-9 perces dalokban megfogalmazni a gondolataikat, érzéseiket, a folytatáson azonban hadrendbe állítottak egy negyedórás szerzeményt is a záró Desolatio képében. Ezzel pedig a korabeli – bizonyára még sokan emlékeznek a 650 MB-os korongokra, melyekre 74 percnyi zenét lehetett préselni - írható CD lemezek kapacitását a végletekig ki is használták.
A Microcosmos ugyanis elődjéhez hasonlóan a KaOtic gondozásában, házilag másolt CD-ken, szintén száz példányban jelent meg. A hazai (black) metal underground, az ún. szakma pedig már várta a folytatást. Kimunkáltabb, kifinomultabb jellege ellenére a Microsmost közvetlen elődjétől nehezebb falatnak érzem. Ennek miértjét azonban nem tudom megindokolni, bár ebben a lemez hossza is közrejátszhat. A nyitó The Sileni and Sylvans and Fauns leginkább szimfonikus black metalként jellemezhető, nyers, kaotikus, de mégis emelkedett. A filmzenés, ambientbe forduló második rész némi kapaszkodót kínál, a levezető pedig akár a későbbi TC lemezeken is helyet kaphatott volna. A Mirkwood Sonnet első blikkre a tükörképe is lehetne az előző kompozíciónak, a hangulatos bevezető után belépő metalos rész sem tűnik különösebben extrémnek, még a rikácsolás és a kattogó dobgép ki nem fordítja önmagából a dalt. A hosszúra nyúlt levezetés pedig a közbenső monológgal az előző tételre emlékeztetnek.
A These Are The Clouds érzelemmentes rikácsolásai a korai Burzumot idézik, a zene azonban sokrétűbb, mint Vikernes kezdeti munkái voltak. Tamásék ezen a lemezen már citerával is kísérleteztek (Fehérlófia), illetve Lőkös Gabriella hegedűn, Gáspár Péter pedig fúvós hangszeren segítette ki a duót. A két rövid átvezető, a Micro To Macro és az Októberi kép kivételével a további szerzemények is terebélyes darabok, legyen szó akár a modern metalos riffelésű Paths Untroddenről, akár az instrumentális Fehérlófiáról. A negyedórás befejezés, a Desolatio pedig egy ambient tétel.
A 2004-es Tűnő idő tárlat és az öt évvel későbbi, elsőként hivatalosan is kiadott Róka hasa rádió még János és Tamás közös munkái voltak. János azonban a nemzetközi színtérre már nem tartott a formációval. A zenekar, vagyis Kátai Tamás további útját mi sem jellemzi jobban, mint az a száraz tény, hogy az Alföld már a hetedik Thy Catafalque lemez lesz a sorban, amit a patinás francia kiadó, a Season Of Mist gondoz. János élete pedig, ahogy ő maga is elmondta a 2021 nyarán adott interjúban, más irányokat vett. Namtar név alatt demókat jelentetett meg, de az igazi visszatérése a Damnation zenekar bemutatkozó EP-je volt, ahol lassan esedékessé válik az első nagylemez is.
Az utóbbi Thy Catafalque lemezek révén érkezetteknek nem árt némi óvatosság, ha a diszkográfia két korai darabjához közelítenek, azonban ha valaki a formáció rajongójának vallja magát, nem teheti meg, hogy nem ás vissza ezekhez a még kiforratlan darabokhoz is.
