Hosszú kényszerszünet után végre napvilágot látott a New York-i thrash legendák új albuma, ami már a huszadik. A Scorched egy ereje teljében levő zenekart mutat, a fáradás legkisebb jele nélkül.
Bár a covid-világjárvány egy ideje már kezelhetőbb mértékűre mérséklődött, még mostanában is több olyan album jelenik meg, amire hatással volt, ha máshogy nem, a megjelenés elhalasztásával. Ez történt az Overkill esetében is, akik szokatlanul hosszú szünetet tartottak az előző (szintén bika) lemezük után. Nem látták értelmét, hogy úgy jelentessék meg, hogy nem tudják koncerteken is bemutatni, majd miután a megszorítások enyhültek, a hosszú gyártási időkkel gyűlt meg a bajuk. Végül, a járvány más módon is be akart férkőzni a Scorched szövetei közé, de Bobby „Blitz” Ellsworth nem hagyta: direkt figyelt rá, hogy a negatív témák és gondolatok ne kapjanak túl nagy teret a szövegekben, ha kellett, többször is átírta azokat.
A Scorched végül csaknem két évig készült, a kreatív feladatokat továbbra is a két alapítótag, Blitz, valamint D.D. Verni basszusgitáros látták el. A hangzást ismét Colin Richardson csiszolta tökéletesre, a borító grafikáját pedig szintén egy régi partner, Travis Smith tervezte. Ha engem kérdeznek, én szívesebben nézegetném mondjuk Elizabeth Olsent az autó kijelzőjén, mint ezeket a lángoló csontvázakat, de lehet, hogy ez kisebbségi vélemény, hehe. Azon pedig nem is rugóznék sokat, hogy ez már a 20. nagylemezük, a ’kill mindig is egy állhatatos, keményen melózó csapat volt, a bő 40 év alatt szépen összegyűlt ennyi. Különben is, ha túl hosszú a bevezető, az olvasó azt hiheti, hogy a gyenge portéka miatt kerülgetjük a forró kását, miközben erről szó sincs, sőt!
Ahogy az előző album, a Scorched is egy crescendóval indul. A címadó dal bevezetőjében Dave Linsk egy triolás gitártémát játszik, majd ahogy érkezik a többi hangszer és felépül a tenzió, még az is belefér, hogy egy perc után kicsit megtorpanjanak. Utána viszont kegyetlenül meggyomroznak a kétlábdobokkal, előkészítve a terepet Bobby rikácsoló vokáljának. A hallgató már lengeti is a fehér zászlót, így kell elkezdeni egy nagylemezt! A dal végül 6 percen túlra nyújtózkodik, és az erős kínálat egyik legjobb darabja lesz. De nem is fecsegek róla tovább, inkább indítsátok el a fenti videóklipet!
A következő Goin’ Home a lemez tipikus darabja, rajta keresztül jól be lehet mutatni, miért olyan nagyszerű ez az anyag. Ha csak úgy felszínesen hallgatjuk, egy egészen remek metal darabot ismerhetünk meg benne. De ha jobban odafigyelünk, szépen kibomlanak a részletek: vaskos intró, középtempós verze, majd egy kis tempóváltás, utána még sok másik. Van egy dallamos és egy vijjogtatós szólója is, a refrén pedig az ő mércéjükkel nézve szinte dallamos.
A korábban már megszellőztetett The Surgeon Bobby jutalomjátéka. A hangszeresek persze szépen alapoznak neki, de ez a dal az énekről szól, különösen a középrésze. Néhány skandináv bandára szoktuk mondani, hogy olyan lánccsörgetős a gitárhangzásuk, hát az Overkillnél meg az ének lánccsörgetős. Sokat változott a tónusa a kezdetek óta, és el tudom fogadni, ha valakinek már sok, én történetesen nagyon bírom. Bobby „Blitz” Ellsworth, ez a 63 éves energiabomba, abszolút csúcsformában van, fizikailag és a hangját tekintve is, azt a bajuszt meg „majd otthon megbeszéljük,” hehe.
Az egységesen magas nívó miatt nem könnyű csúcspontokat találni az albumon, de talán a Wicked Place lehet a másik. Sabbath-jellegű riff, súlyos, de emlékezetes refréndallam, hosszú, cselló-hangszínbe átváltó levezetés jellemzik. Két meghallgatást követően már ismerős lesz, a többi dal azért ennél több energiabefektetést kíván. Bizony, nem könnyű hallgatnivaló a Scorched. Jó, a thrash metal eleve nem az, de az átlagosan ötperces tételek, az összetett dalszerkezetek hosszabb barátkozási szakaszt vetítenek előre. Nekem különösen rokonszenves, hogy nemcsak kalapálás az egész, de éppen emiatt tovább tart majd igazán kiismerni. Éppen ez az Overkill egyik varázsa, hogy a bevett thrash építőkockák mellett bátran beemelnek más elemeket is a zenéjükbe. Van itt energikus punk, felpörgetett power metal, és néha egy kis humor is belefér. Igaz, ha egy zenekar ennyire jellegzetes és egyéni, játszhatnak ők bármit, a végén úgyis overkilles lesz. Integritás és karakter, ez lehet a titkuk, emellé most kiemelten odakerült a változatosság is.
A lemez második felében mintha egy keveset lazítanának a gyeplőn, ide kerültek az emészthetőbb darabok. No nem a szó popzenei értelmében, hanem úgy, hogy valahogy egyszerűbbek, hamarabb megadják magukat. A Fever lassú, tiszta-énekes bevezetője, a Harder They Fall dallamos verzéi és csordavokáljai nyújthatnak egy kis kapaszkodót a hallgató számára. Végül a Bag o’ Bones már abszolút értelemben is könnyű falat. Bevallottan és szándékoltan kilóg a lemezről, kicsit olyan, mint egy korai Guns n’ Roses dal.
A fontosabb, és/vagy jobban sikerült lemezeket ki szoktuk tárgyalni a szerkesztő kollégákkal, és bizony az Overkill anyaga többeket is megmozgatott. Már csak egy jó összegzés hiányzott ebből a recenzióból, amikor Szabolcs küldött egy üzenetet, mintha csak érezte volna. Ezt írta:
Ott van benne a Feel the Fire zsigerisége, az Under the Influence kifinomult thrash metalja, az I Hear Black dallamossága és a The Grinding Wheel érett megközelítése is. Fantasztikus lemez!
Én sem fogalmazhattam volna meg jobban, de talán maga Blitz sem. A Scorched album olyasmi lehet az Overkillnek, mint a Fear of the Dark az Iron Maidennek: benne vannak a zenéjük legjobb alkotóelemei, tökéletesen összegyúrva. Jónéhányszor meghallgattam az elmúlt napokban, de nem mondhatom, hogy sikerült kiismernem, ó, dehogy! Valami azt mondja, hogy olyan lesz, mint a Threshold vagy a The Halo Effect albumok tavalyról, amikre elhamarkodottan 4,5 pontot adtam, pedig utólag megérdemlik a jelest. Azóta mindkettő heti vendég a lejátszóban, és szerintem ez vár az Overkillre is. Thrash metalban nem ismerek tréfát – mondta Karinthy, és pont ez a hozzáállás jellemzi őket is. Kiválóan sikerült a Scorched, csak ajánlani tudom. Hogy az év lemeze-e, azt még korai megmondani, de a dobogót azért megelőlegezem neki.
