Jerry Cantrell és csapata a grunge zene egyik legsúlyosabb úttörői. Lehet utálni őket, lehet imádni, de szó nélkül elmenni mellettük egyszerűen lehetetlen, ha kicsit is szereted a rockzenét. Egyszerűen hihetetlen, de idén már tíz éves a William DuVall-al készült második albumuk. Emlékezzünk méltó módon meg a The Devil Put Dinosaurs Here-ről.
Az Alice In Chains egy megkerülhetetlen zenekar. Fennállásuk jó nagy részét homályba burkolódzva töltötték, de hát tudjuk, hogy a kábítószer mennyire rosszul tud bánni a használójával. Nem hiába telt el két album közt tizennégy év. Tisztán él bennem az emlék, amikor még rohantam a boltba megvenni a Black Gives Way To Blue-t. Ekkor már azért több lakásban volt szélessávú internet, így az előzetes anyagok alapján mindenki a nagy visszatérést jósolta. Azóta pedig már három albumot hozott össze a zenekar és mindegyik zseniális a maga nemében. A The Devil Put Dinosaurs Here számomra sokáig egy mostohagyerek volt. Aztán hirtelen a semmiből a Voices dalt meghallgatva az egész album új megvilágításba került és azóta az egyik kedvenc lemezem a zenekartól. Na, de mit is érdemes tudni erről az anyagról?
A zenekar létjogosultsága az előző album felvételeinél még kétséges volt. Nem tudták, hogy ezzel csak lezárnak egy fejezetet vagy mi lesz a jövőben. Körülbelül hét hónappal a Black Gives Way to Blue megjelenése után a zenekar már pedzegette, hogy nem kellene leállniuk. Jerry egy MTV-s interjúban elmondta ebben az időszakban, hogy vannak új ötleteik, és miért is ne csinálnák meg? A közönség William DuVall énekest könnyen elfogadta, a kémia működik köztük, miért ne folytatnák? DuVall is hasonlóan nyilatkozott, amikor arról mesélt, hogy még sok koncert van elöttük. Véleménye szerint, most nem lesz nagy kihagyás a következő albumig. Későbbi interjúban pedig azt mondta az énekes, hogy ugyanaz a helyzet, mint a 2009-es albummal. Rengeteg ötletük van, amit át kell szitálni és a legjobbakat megmutatni a közönségnek, de ehhez kell egy kis idő. 2011 júliusában a zenekar megkezdte a munkát a Los Angeles-i Henson Recording Studiosban. Az új album producerének Nick Raskulinecz-t (Ghost , Deftones, Mastodon ) választották, akivel korábbi lemezt is készítették. Az album elkészítésekor Cantrell a következőket mondta a Revolver magazinnak: Nem hiszem, hogy bármin is meg fog lepődni a hallgató. Ez is Mi vagyunk. De ez is igazán egyedi. Minden lemezünk minden eleme megtalálható benne. Alapvetően ez az Alice in Chains könyv következő fejezete, és ez egy nagy fejezet lesz. A masteringet az albumon Ted Jensen készítette el, aki többek közt a Green Day American Idiot albumán is dolgozott.
A lemez a Capitol Records és a zenekar utolsó közös munkája, ami 2013. május 8-án látott napvilágot. Az album megjelenése többször is csúszott az elkészítése pedig több, mint egy évet ölelt fel. Jerryék a stúdió ajtaját először 2011 júliusában lépték át, hogy megkezdjék az ötödik Alice In Chains album felvételeit. Miért késett annyit az album? Többek között azért is, mert Jerrynek egy vállműtéten kellett átesnie (csontsarkantyúja és porcproblémái voltak). Ezzel a gonddal már korábban is találkozott a dalszerző, így most mind a két vállat helyrehozatta, ellenben ennek köszönhetően nyolc hónapig csak lábadozott. A The Devil Put Dinosaurs Here felvételei 2012 decemberében fejeződtek be. A Stone című dal érdekessége, hogy akkor született, amikor Jerry otthon lábadozott. Mivel gitározni ekkor nem igazán tudott így a elővette a telefonját és feldúdolta a dal dallamát. Milyen jól tette, hogy feldúdolta!
Az album összesen eddig huszonhárom kiadásban jelent meg, a vinylt beszerezni normális minőségben, körülbelül isteni szerencsével ér fel. Persze, borsos áron ahhoz is könnyen hozzájuthatunk, de őszintén....ki ad egy lemezért hatvanezer forintot? A tizenkét tétel hatvanhét percig kápráztat el minket, és nem igazán hagyja, hogy a hallgató füle egy kicsit is megpihenjen. Az album fele konkrétan slágerparádé. Gondoljunk csak a nyitó Hollow-ra. Egy annyira sikeres korábbi album után, egy ennyire izmos, jó, magával ragadó riffel nyitni kegyetlen dolog. Az ember fogja magát és egyből leül. Ha pedig nem lenne elég ez a fogós riff, akkor egyből bejön a visszhangos tipikus Jerry Cantrell kántálás, amit csak imádni tudunk. Két féle ember van, aki imádja a grunge-ot, meg aki utálja. Olyannal még nem találkoztam, aki azt mondta volna, hogy hát nem olyan rossz az Alice In Chains. Kimondottan viccesnek találom, hogy a hangulatos szóló után lévő sorok akár előfutárai is lehetnek a Rainer Fog albumnak. Egészen pontosan a következő sorokra gondolok.
All of the faces life can showWithered and ugly the one you know
Az utolsó albumukat ugyanis a The One You Know dal nyitja, amire ez már lehet simán egy korai utalás. Lehet, hogy ekkor már megvolt a riff, ami igazából a dallamvilágba bele is férne, csak nem használták fel. A Pretty Done egy hipnotikusabb, monotonabb tétel. Nem feltétlen a kiemelkedő dalok közé tartozik, de mégis imádom az átvezetőben, ahogy Sean hozza a dobtémát. Egy olyan tétel, ami felkészít minket az elkövetkezendő hangcunamira. Add kicsivel több, mint négy percet, hogy utána egyáltalán ne tudjunk megállni.
Debütál a szépen borotvált, rövidhajú Jerry Cantrell és az általa feldúdolt tétel a Stone. Megkezdődik a lehengerlés és az igazi groove-ok tömkelege. Ez a basszus téma legalább annyira ikonikus nyitó tétel, mint a Nirvana Blew-je, ami a zenekar egyik legjobb szerzeménye volt. A dal gitártémája folyamatosan húz előre, még akkor is, ha az átvezetők viszonylag könnyedebbek. Igazából, ez a dal nem egy nagy megfejtés. Alig áll pár témából, dallamot se sokat tartalmaz, de mégis valamiért beleül az ember fülébe és belevési magát az emlékezetünkbe. Ennél a dalnál a szöveget sem vitték túlzásba a srácok, mégis egy több, mint négy perces szerzeménnyel szemezünk. A szólót ebben a dalban tanítani kellene egyszerűen zeneórákon. Egyszerű, de mégis megvan benne az a hangulat, amitől sokkal több lesz a dal. Ezek után pedig következik az a dal, ami egyszerűen megbabonázott anno.
Anno valami reklámban hallottam a Voices-t, ami aztán benne maradt a fejemben. Nem tudtam, hogy hol, de hallottam már párszor. Egyszer csak a semmiből ütött be, hogy basszus ez Jerry hangja! Azonnal elkezdtem hallgatni a lemezt és azóta szerelem. Számomra az előző albumon is az akusztikus hangvételű Your Decision volt az abszolút favorit. Így nem lepett meg, hogy ezt a dalt rongyosra hallgattam. Totál egyszerű négy akkord ez is. Amúgy Jerry bonyolult gitárosnak számít? Ismerem a szóló lemezeit is, de sokkal inkább érzem azt, hogy a hangulatkeltés az, amiben ő mester. Nagyon jól megtalálja a harmóniákat, amiktől felejthetetlenek lesznek a dalok. Mint ahogy ebben az esetben is az akusztikus gitárra épülő torzított gitár valami Istentelenül ki van találva. DuVall-al meg egyszerűen úgy működnek együtt, úgy lélegeznek, mintha sziámi ikrek lennének. Minden egyes lélegzetvételük zene, a pólusaikból is ez árad. Ők azok a zenészek, akik, ha csak behangolják a gitárt is dalt írnak.
A lemez címadó dala nagyon sokáig olyan szürkefolt volt, mint maga az album. Aztán egyszer meghallottam rendesen a refrént és padlót fogtam. Az Istenről és Jézusról szóló értekezésre nincsenek szavak. Azért mégis megpróbálkozom vele...Az elején a bontogatós témával nem tűnik fel semmi extra a dalban. Belép Sean a lassú ghost note-os dobtémáival és még itt nem érzünk semmi extrát, majd jön a szokásos Cantrell kántálás. Ennél a résznél imádom, ahogy a lábcinen is játszik Sean, olyan kis furcsa eldugott téma az, de mégis elviszi a hallgatót, majd pedig jön a totál hipnotikus refrén. Ha vallásos lennék tuti ilyen dalokkal próbálnék meg téríteni. Mágikus egy szerzemény ez, aminek ha ráérzel az ízére azon kapod magad, ha gitározol, hogy már ülsz is le a gitárral a kezedben és tanulod a témákat. A Lab Monkey egy lassabb, húzósabb, lehangolóbb dal. Az elhúzott blues alapokat idéző hatásokkal, iszonyatosan félelmetes szerzemény tud lenni, noha nem a lemez legjobb pontja. Apropó a lemez felénél vagyunk és ekkor szokott az lenni, hogy érzek egy kis fáradtságot a dalokban. Még akkor is, ha a dal refrénje nagyon jól ki van találva. Ellenben ebből a süppedésből emel ki a Low Ceiling, ami a lemez lebefogadhatóbb tétele, ami akár a tábortűz mellett is meg tudna szólalni a nyár folyamán. Segít abban a dal, hogy mikor már kezdenénk totál magunk alatt lenni, akkor kapunk egy újabb energiahullámot. A Breath On A Window már az utolsó album egyik előszobája. Dallamosabb, mint a többi szerzemény és jóval lendületesebb is. DuVall kezéből itt sem esik ki a gitár és végig azon ügyködik, hogy kiegészítse Jerry játékát. Ezen a lemezen William nem kapott akkora szerepet, mint a korábbi vagy éppenséggel a későbbi anyagon. A Scalpel is tökéletes példa erre. Az akusztikus dal is Cantrell hangján alapszik, noha azért minden dalban hallhatjuk az "énekest" itt valamiért mégsem került annyira középpontba.
Azért a lemez vége előtt még a Phantom Limb személyében a zenekar megmutatja, hogy ennyi játékidő után is van bennük spiritusz. Egyszerűen nem is tudom felfogni, hogy lehet ilyen ének mellett ennyire pontosan gitározni. Itt érkezünk el arra a pontra, ahol külön is megértjük, hogy miért is olyan erős ez a két énekes felállás. Itt DuVall is odaszúr egyet kettőt, hogy az állunkat aztán a padlóról kelljen összekaparni. A maradék két könnyebb dal a Choke és a Hung On A Hook azok a szerzemények, amik nélkül is teljes lenne az album. Sőt, talán, ha a Phantom Limb-bel záródna az egész, akkor azt mondanám, hogy bennem maradt valami kellemetlen érzés, ami miatt minél előbb újra akarom hallgatni a lemezt minél többször.
2013. február 13-án az Alice in Chains közzétette a Facebookon, hogy új albumuk címe a H V L E N T P S U S D A H I E E O E D T I U R R betűk anagrammája lesz, és arra kérte a rajongókat, hogy fejtsék meg az anagrammát. Másnap bejelentették, hogy az album címe The Devil Put Dinosaurs Here. A dalcímeket pedig a Revolver 2013. márciusi számában hozták nyilvánosságra. Az album népszerűsítésének érdekében a zenekar összehozott egy mini filmet is. A film témája, hogy megpróbálnak dokumentumfilmet készíteni a zenekarról úgy, hogy a zenekar segítségét nem fogadják el, inkább másoktól várják a megoldást. Ebben az alkotásban is több híres zenész szerepel például Brent Hinds és Bill Kelliher a Mastodonból, vagy éppenséggel Lars és Rob a Metallicából, de feltűnik Duff is, illetve Kim Thayil is. A gitárosoknak is próbál kedvezni a zenekar. Jerry Cantrell jellegzetes Dunlop Cry Baby Wah pedáljának limitált kiadása elérhetővé válik mindenki számára. Ez a pedál tartalmazza a The Devil Put Dinosaurs Here borítóját, és a "Stone" dalszövegét az alsó lemezre nyomtatva.
Senki se hitte volna, hogy Layne nélkül meg fogják csinálni a srácok. Azt meg pláne nem, hogy kétszer is olyat alkotnak, amit hosszú-hosszú évekig fogunk a grunge alapköveként emlegetni. Ez a zenekar túl tudott lépni a múltján és megmutatni azt, hogy van élet a halál után. Nagyon bízom benne, hogy lesz lehetőségünk megint látni őket!
Béke, Szeretet, Metal
