Az Alice In Chains legenda. A legendák pedig soha nem halnak meg. Noha a grunge megkerülhetetlen, ikonikus zenekara tizennégy évig tetszhalott állapotban volt, 2009-ben visszatértek és visszahelyezték magukat a rock/metal zene térképre. Mi az, hogy visszahelyezték? Elsöpörtek mindent és hangosan ordítottak, hogy még élünk! Tizenöt éves a visszatérő album, a Black Gives Way To Blue.
A Black Gives Way To Blue a zenekar negyedik stúdióalbuma, noha közel annyit kellett rá várni, mint a legutóbbi Tool albumra, röpke tizennégy évet. Ez az album nagy jelentősséggel bír a fontos dátumok tekintetében, ugyanis 2009. szeptember 29-én jelent meg a lemez. Miért fontos ez? Ez a dátum volt a zenekar legendás Dirt albumának a tizenhetedik évfordulója. Vehetjük akár ezt is egy spirituális jelzésnek, hogy ez a lemez ugyanúgy kiállja az idők próbáját, mint a kakasnak is otthont adó anyag. Igaz, ebben az időben a zenekarnak sokkal nehezebb dolga volt, hiszen a megismételhetetlen Layne Staley-t kellett helyettesíteniük. A feladatra William DuVall lett végül kiválasztva, aki immáron tizenöt éve a zenekar "frontembere" ha lehet ilyet mondani ennél a zenekarnál, hiszen a gitáros Jerry Cantrell legalább annyit énekel, mint DuVall, ha nem többet. De hogyan is kezdődött ez az egész újra?
Az úr kétezerötödik évét írjuk. Ekkor már szegény Layne három éve halott. Február 18-án Jerry Cantrell gitáros, Mike Inez basszusgitáros és Sean Kinney dobos újra találkozott, hogy Seattle-ben egy jótékonysági koncertet adjanak a Dél-Ázsiát sújtó cunami katasztrófa áldozatainak. Ez volt a zenekar első élő fellépése 1996 óta. Lássuk be, hogy eléggé nagy szünetet tartottak mire újra találkoztak és közösen zenéltek. Ezen az ominózus estén történt, hogy a zenekar előadta többek között a legendás Rooster című dalát is. A dalhoz nem más csatlakozott, mint Cantrell egyik barátja, aki a zenekarával, a Comes With The Fall-al, Cantrell előtt játszott, amikor a gitáros a második szóló anyagával turnézott. Na, de ki volt ez az énekes? Nem is sejtették, de a jövőbeni frontemberük, William DuVall.
Ezután az esemény után rajzolódott ki a három megmaradt tag között, hogy szeretnék folytatni a közös zenélést. Noha Sean az elején úgy gondolta, hogy más néven kellene folytatniuk, mégis maradtak a bevált névnél. De miért ne tették volna? Dobták volna el a korábbi munkásságukat? Ennyi erővel az AC/DC is jó pár évet lehúzhatott volna a wc-n, miután Bon Scott elhunyt. Cantrelléknek külön megnyugtató dolog volt, hogy az elhunyt énekes édesanyja, Nancy McCallum teljes mellszélességgel kiállt a zenekar és a folytatás mellett. Sőt, a felvételek alatt is többször meglátogatta a zenekart. Az albumot a Northridge-i Studio 606-ban (igen, ez Dave Grohl stúdiója) és a Los Angeles-i Henson Recording Studios-ban vették fel, producerként Nick Raskulinecz és az Alice in Chains lett feltűntetve az albumon. Ekkoriban a zenekarnak nem volt kiadója és minden költséget a gitáros és a dobos finanszírozott. Lássuk be, jól tették, hogy ölték bele a pénzt. Ahogy korábban is írtam több fontos dátum is van az albummal kapcsolatban. A lemezt ugyanis Cantrell negyvenharmadik születésnapján fejezték be, és ezen a napon született meg William gyermeke is, azaz 2009 március 18-án elkészült a visszatérő szóíivecskés korong. Na, de mit tudunk a borítóról?
Amikor Chris Cornell és Susan Silver akkor 9 éves lánya, Lily Cornell Silver megkérdezte édesanyját, hogy „mit jelent a „Black Gives Way To Blue azaz a fekete utat ad a kéknek? Silver azt javasolta a lányának, hogy hívják fel a nagybátyját, Jerry bácsit, és kérdezzék meg, és Cantrell elmagyarázta az egészet:
"Néha vannak nagyon sötét és kihívásokkal teli időszakok az életben, és úgy tűnhet, hogy a dolgok soha nem lesznek jobbak. De ha erős maradsz, haladsz előre, és kinézel a horizontra, akkor elkezdessz látni egy kis fénypontot odakint. És lassan a fekete átadja helyét a kéknek"
Az albumon látható illusztrációt amúgy Matt Taylor brit tervező készítette. Na, de menjünk is neki a daloknak, hiszen itt is rengeteg finomsággal találkozhatunk.
Az albumot az All Secrets Known nyitja, ami egy remek felvezetése az új korszaknak. A bizakodásról, új kezdetről szóló dal, lassú, benne van az a sötétség, amin át kellett mennie a zenekarnak, hogy később megtalálja újra önmagát. A Check My Brain az első dal volt, amit anno hallottunk az új lemezről, és emlékszem, hogy mennyire letaglózó volt ez a gitártéma, amivel elindul a dal. Míg a nyitó dalban, inkább Cantrellé a főszerep, itt már DuVall képességei is megcsillanak. Érezni lehet, hogy nagyon rendben lesz ez a lemez. Cantrell egy interjúban elmesélte, hogy a dallamos, fülbemászó refrént tartalmazó dal arról szól, hogy Seattle-ből, hogyn, miként költözött Los Angelesbe, az anygalok városába. Meg kell említeni, hogy a dalt nem véletlen a Lookin In View-val karöltve 2010-ben Grammy-díra jelölték!
Az albumon harmadik tételként helyet foglaló Last Of My Kind az egyetlen olyan dal, amiben Cantrell nem énekel. A kezdeti hanghatások után, az arcunkba robban az a súlyos riff, amit azóta is öröm újra és újra meghallgatni. Külön imádom, hogy a dal úgynevezett refrénje, arcbamászós, hirtelen váltás a korábbi melenkolikus riffekhez képest. Igazi Cantrell hatás, amit évekkel később is imádok. Ha már DuVall-nál jártunk érdemes még megemlíteni, hogy az énekes, Tongue Tied címmel barátjáról, Sean Costellóról, aki 2008-ban öngyilkos lett, írt egy dalt az albumra, azonban ez a dal nem szerepel a lemezen.
A lemezen a negyedik dal az én személyes kedvencem, amit bármikor képes vagyok meghallgatni. Egy olyan alap akkordmenetre épül, ami már bevállt az AC/DC-nek, a Nirvananak vagy, hogy hazai vonatkozást említsünk a Tankcsapda is slágert faragott ebből a négy akkordból. A Your Decision az egyik legszebb akusztikus dal, ami született a grunge zene történetében. A dalról gyakran felmerült az a tévhit, hogy a tragikusan elhunyt énekesről szólna, akár csak a Private Hell. De ez nem igaz, ugyanis Cantrell kijelentette, hogy a dal arról szól, miként szakított egy hölggyel, akit nagyon szeretett. Elmondása szerint, nem volt elég férfi ahhoz, hogy végig csinálja ezt a kapcsolatot. A dal Jerry bármelyik szóló anyagán is helyt kaphatott volna az évek alatt. Zseniális szóló, remek kivitelezés és őrült klip. Mi kell még? Ugyanezt éreztem anno a My Song című szerzeményénél.
A Looking In View az egyik legsötétebb dal a lemezen, de nem is meglepő, hiszen arról szól, hogy mennyi dolgot fojtottak el a tagok magukba az évek alatt, mennyi mindenről nem beszéltek, amik most ezekben a dalokban öltenek formát. Az ének különösen erős ebben a dalban, ahogy a két pacsirta váltogatja egymást, vagy éppenséggel segíti a másikat. Ennél a dalnál jutott az eszembe, hogy elég sokat megadnék azért, hogy ezt a lemezt az elejétől a végéig halljam élőben.
A When The Sun Rose Again egy lassú dal, ami megtöri a menetelését a lemeznek. Pont jó helyen van jó időben, de én ezt mindig inkább egy Cantrell féle szólódal ként hallgattam. Ez még inkább megerősödött bennem, amikor is a szőke szakállas kijött az utolsó egyéni alkotásával. Az Acid Bubble a sejtelmes basszusra épít, ahogy azt a következő lemezen fogja tenni majd a Stone. A dalban megtalálhatóak a tipikus AIC-s stílusjegyek, de nem félnek attól sem, hogy egy-egy témát megállítsanak és megtörjék az addigi menetelést. A szólóban megmutatkozik, hogy Jerry mitől is olyan jó zeneszerző. A Lesson Learned már a klasszikus grunge érát idézi. Könnyen befogadható, dallamos szerzemény, amiben megvan a zenekarra jellemző súlyosság. Ez az a színfolt, ami mindig is megkülönböztette a sorstársaktól őket. A Take Her Out-ra ugyanez elmondható, azzal a kivétellel, hogy itt az éneken még nagyobb hangsúly van, mint az előző dalban. Imádom, hogy Sean pontosan tudja, hogy mit kell csinálnia, nem színezi túl a dolgokat, annyit üt egy-egy résznél, amennyit kell. Haladunk előre és elérkezünk a Private Hell című dalhoz, amiről sokan hitték, hogy a korábbi énekesről szól, ahogy azt fentebb is írtam. A melenkolikus, bontogatós gitártéma és Jerry hangját hallva, az ember könnyen beletudja képzelni a történteket a dalba. Így érkezünk el ahhoz a dalhoz, amiben nem más, mint Elton John működött közre. A Black Gives Way To Blue, azonban tényleg Layne-nek állít emléket. Nem hiába a lemez egyik legszomorúbb dala. És pont.
Biztos vagyok benne, hogy Cantrelléknek életük egyik legnagyobb kihívása volt, hogy az elvesztett testvérük nélkül alkossanak közösen valamit, hogy tovább vigyék Alice hírét a világban. De abban is egészen biztos vagyok, így három "új" Alice In Chains album után, hogy ezt a lehető legjobban teszik. Odafentről, ha Layne nincs éppen totál készen Kurt Cobain-nal és Chris Cornell-el, akkor biztos, hogy elismerően néz le egykori társaira.
