A Queens Of The Stone Age-nek sikerült már párszor újradefiniálni magát a karrierje során, legutóbb például a Villains csalta a rajongókat a táncparkettre, a 2013-as …Like Clockwork befordultsága ugyancsak jó kis hajtűkanyar volt a döngölős sivatagi rockhoz mérten, de akár a lökött Era Vulgarist is említhetném, mint merész kalandozást a stoner műfaj peremvidékén.

Nekem speciel kifejezetten imponál, ha egy banda képes kilépni a saját árnyékából, Josh Homme (aki tulajdonképpen maga a QOTSA) pedig végképp nem az a fajta elvakult tradicionalista, aki lehasznált Black Sabbath riffekből építgeti a karrierjét, így éreztem némi várakozásnak tetsző bizsergést, mikor hírét vettem, hogy készül az új lemez.

Mivel a Villains nem nyűgözött le kifejezetten, titkon kicsit reménykedtem, hogy a Ginger Elvis visszakanyarodik az első négy lemez, vagy legalább a  …Like Clockwork világához és bár nem feltétlenül kellett csalódnom, az In Times New Roman… egyelőre még nem az év albuma. Azért írom egyébként, hogy még, mert a …Like Clockwork magasságában már megtanultam, hogy a QOTSA nem csak az azonnal ható stoner-himnuszokhoz ért, de tud olyan lemezt is csinálni, ami csak többszöri hallgatást követően adja ki a levét.

Bár eddig csak néhányszor pörgettem körbe a legfrissebb albumot, annyi már most világos, hogy régi és új rajongók egyaránt megtalálják a fogukra való falatot, illetve néhány kivételt leszámítva itt ismét a türelmes hallgatás lesz a jó taktika. 

Ennek szellemében nem is kritizálok, inkább ajánlok, kezdésnek mondjuk rögtön a Paper Machete-t, ami a Rated R-ről sem lógott volna ki túlzottan, de hasonlóan tapadós az Emotion Sickness, nem hiába lett mindkettőből kislemez.  A régi sulis pakkhoz tartozik még az ultra laza Negative Space, továbbá az epikus záró track Straight Jacket Fitting, ami akár egy Masters of Reality nóta is lehetne, persze ez nem is annyira meglepő, hiszen Homme Chris Goss stoner-pápa mellett tanulta ki a mesterséget (további részletek ezzel kapcsolatban ITT olvashatók). 

A trippelős Time & Space a szintén “ős-hatás” Can krautrockja előtt tiszteleg, de innentől felfelé már inkább már csak maguktól idézgetnek: a tempós Villains nem múlt el nyomtalanul, az albumindító Obscenery folyatja egymásba a két lemezt, de a What The Peephole Say is azonnal mozgásra ingerel. Nem utolsó sorban a …Like Clockwork sötétebb hangulata is képviselteti magát (pl. Carnavoyeur, Sicily), azonban az eklektikát megmagyarázza a hosszú produkciós idő, amit tovább nyújtott Josh Homme zűrös magánélete és egészségügyi problémái.

Egyébként szívből kívánok Homme-nak jó egészséget és inkább ne csináljon több lemezt, csak éljen boldogan nagyon sokáig, de úgy tűnik a nyomorúsága jót tesz a kreativitásnak, hiszen akárcsak a halálközeli élményt megzenésítő …Like Clockwork esetében ,az In Times New Roman… morózusabb dalai a legihletettebbek. Összességében túl sok újdonságot ezúttal nem kapunk, de “fan-service” aspektusból nézve nem nagyon találok fogást ezen a laza 50 percnyi Queens Of The Stone Age esszencián.

Fotó: Andreas Neumann