Nita Strauss pályafutása kis túlzással tündérmesének is beillik. Egy Maiden-tribute csapatban tűnt fel először, majd Alice Cooper turnégitárosa lett. Az első szólólemeze (Controlled Chaos) 2018-ban jelent meg kizárólag instrumentális tételekkel, most pedig itt a folytatás.
Ha karrier-ívet rajzolunk, az övé egyértelműen felfelé mutat. A hamarosan érkező új Alice Cooper albumon már a kreatív munkában is részt vett, és más területen is kipróbálhatta magát: Demi Lovato felkérésére az ő idei turnéján is játszott. Időközben az Ibanez márkával együttműködve ő volt az első női gitáros, akinek „signature” modellje készült. Ha mondani kell három női gitárost a jelenlegi mezőnyből, jó eséllyel szerepelni fog az említések között.
Az idei The Call of the Void nagylemez már csak fele részben instrumentális, az énekes dalokban pedig különféle vendégek teszik tiszteletüket. Ami azt illeti, rangos szereplőgárdát sikerült meghívni, nem az van, mint amikor mondjuk a Frontiers kiadó bejelenti a legújabb supergroup-ját, és úgy kell megguglizni, hogy a tagok melyik harmadvonalbeli szimfó-kalóz-metál formációban játszanak. Azért Lzzy Hale-t, Anders Fridént (helyes kiejtése ánders, nem ándersz, főleg nem endörsz – gondoltam, szólok), vagy Alice Coopert nem nagyon kell magyarázni. De itt van a Megadeth fénykorának gitárosa, Marty Friedman is, akivel egy közös instrumentális dalban játszanak. Ők nem szokták akármihez adni a nevüket, ami jól jelzi Nita ázsióját a showbiznisz nagy inerciarendszerében.
A lemezen összesen 14 dal van, ebből nyolcban szerepelnek vendégénekesek, hat pedig instrumentális. A teljes csomag az énekes dalok énektelen változatait is tartalmazza, így a kitartó hallgatók összesen 22 trekket kapnak, másfél órában. Mennydörgés és vihar hangjaival indul a Summer Storm, ami a maga négy és fél percével intrónak hosszú, pedig szép lassan, fokozatosan építkezik. Inkább tekintsünk rá úgy, mint az első dalra, amit máris egy énekes tétel, a The Wolf You Feed követ. A vendég Alissa White-Gluz (foglalkozása: kékhajú), aki az acsarkodós és a tiszta hangját egyaránt használja benne, utóbbit valamivel többször. Mindezzel együtt is a The Wolf You Feed a lemez legdurvább darabja, üzenet-értékű, hogy ennyire az elejére került. Vastagon szól, bitang riffje van, simán elmenne Arch Enemy dalnak, ha felületesen hallgatjuk.
A következő, Digital Bullets-szel precízen becélozták a metalcore és az amcsi rádiórock közös halmazát. Cserébe a dal valóban karakteres, és a vendég Chris Motionless is jó benne. A címe arra utal, hogy a gonosz kommentek digitális lövedékekként rombolnak és okoznak fájdalmat. Nem tudtam, hogy Nita is gyakori céltáblája ezeknek, mert igyekszem kerülni az internet pöcegödreit, ezt meghagyom azoknak, akiknek napi 8 órával több szabadideje van, mint nekem – ha értitek… De annyit hozzátennék, hogy bár trollkodni nem menő, azért az nem véletlen, hogy egyesek gyakran kapják az ívet, másokat meg általános szeretet övez még a kommentszekciók sötét bugyraiban is.
Újabb nagy kaliberű vendég, Lzzy Hale következik, aki akkorát énekel a Through the Noise-ban…, nos, amekkorát el is vártunk. Megint jó a dal is, erre is igaz, hogy nyugodtan jöhetett volna a legutóbbi Halestorm lemezről, amit Faragó kolléga oly értő módon boncolgatott NEMRÉG. Puszta kíváncsiságból meglestem a krediteket, és ahhoz képest, hogy szólólemez, elég komoly csoportosulás van a szerzők között. Az érthető, hogy a meghívott énekes is részt vesz a dal megformálásában, de több esetben külsős szerzők is szerepelnek, a legtöbbször Johnny Andrews, aki más, jellemzően tengerentúli előadóknak is gyakran felajánlja a szolgálatait. Nincs ezzel semmi gond persze, mindenesetre így már érthető, hogyan születtek ilyen fogós témák.
Ha már kockulunk, a Dead Inside eleve úgy van feltüntetve, hogy Disturbed és Nita Strauss közös dal, szóval itt nem egyértelmű, hogy ki-kinek a vendége. Számomra a Disturbed művészete feltáratlan terület (és valószínűleg az is marad), így a nagy megfejtésektől most tekintsünk el. Nyilván David Draiman hangja dominálja az egészet, így még a koca-hallgatók sem fogják összetéveszteni semmivel. Itt jegyezném meg, hogy Nita – nagyon rokonszenves módon – nem shreddeli szét az énekes dalokat, bőven hagy teret a vendégeknek. A gitár talán kicsit előrébb van a mixben, mint ahogy megszoktuk, de ez a legkevesebb egy szólólemez esetében.
A Victorious című dallal viszont nem tudok mit kezdeni. Ezt Nita egymaga komponálta, és az a fajta három hangból álló rádiórock, amivel engem vallatni lehetne, ráadásul annyira lakossági, hogy már nekem ciki. Hozzá képest a Skillet posztgraduális matematika szakirány. Erre szokták mondani a nagyképű marketingesek, hogy „nem én vagyok a célcsoport,” aztán mégis mit dúdolok a zuhany alatt meg a dugóban ücsörögve? A Victorious-t! Fogadjuk hát el, hogy ez is egy erős dal, már nem az első a lemezen. Az énekes ezúttal Dorothy, aki már a harmadik átlag felett csinos vendég. Látok ebben némi tendenciózusságot, már éppen csak Elizabeth Olsen hiányzik, de lehet, hogy ő nem tud énekelni, hehe. Bár később két jó ronda férfiember, Anders Fridén (In Flames) és Alice Cooper billentik majd helyre a világ egyensúlyát.
Két számomra nem túl sokatmondó instru téma után már jön is a The Golden Trail. Az eddigiek alapján azt vártam, hogy a közösen írt dal majd egy jó kis melodeath finomság lesz, de sajnos nem. Anders a nyivákolós hangszínét használja, és azok a finom gitárharmóniák, amiket annyira szeretünk az In Flames-ben (meg a The Halo Effectben ugye) teljesen hiányoznak. Az interjúk alapján ez a dal lenne a koronaékszer, de pont hogy ez nem áll össze, bevallom, gyakran át is ugrattam, számomra olyan, mintha direkt a hallgató kínzására szánták volna, bocsi.
Nita munkaadója, Alice Cooper (foglalkozása: élő legenda) persze hozza a kötelezőt, főleg annak tudatában, hogy itt meg Tommy Henriksen bikázta be a dalszerzői akksikat. A lemez végére tett két instrumentális tétel sikerült szerintem a legjobban, a Kintsugi igazi finomság, egyszerűen jó hallgatni, a Surfacing-ben pedig a már említett Friedman mesterrel párbajoznak – méltó lezárása a lemeznek.
Nem könnyű mérleget vonni, mert mindkét képzeletbeli serpenyőbe került ez-az. A vendégénekesekkel (és -szerzőkkel) közösen Nita telibe találta az amerikai metál-közízlést: van itt US-rádiórock, metalcore, modern extrém metal, megamimég. Hogy hol van ő a dalok mögött, a stílusa, az egyénisége, azt nem tudom megmondani. Ha valaki belehallgat a lemezbe, vajon a homlokára csap majd, mondván: ááá, ez biztos Nita Strauss lesz? Nem hinném. Ismeritek az olyan kajáldákat, ahol lehet kapni hambit, giroszkát és még pizzaszeletet is? Ezekben általában olcsón, faksznimentesen jóllakhatunk, de azért randira nem oda fogunk menni. A The Call of the Void kicsit olyan, mint a rockzene gyorsbüféje. Az énekes dalok szinte mind jók, az instrumentálisak pedig remekül demonstrálják Nita felkészültségét, legalábbis ami a technikát illeti. Ez az album egy szépen összeállított portfólió, amit el lehet küldeni bármilyen potenciális partnernek. Én csak a saját hangot hiányolom róla, de hátha a vízválasztónak tartott harmadik lemezre az is meglesz, a negyedikre meg talán a szív-lélek is. A pontszámban a szimpátiám és az arany szívem is benne van.
