A friss lemezmegjelenések özönében még inkább hajlamosak vagyunk megfeledkezni a speciális formátumokról. Bár az a gondolatmenet is megérdemelne egy hosszabb elmélkedést, hogy az egyes, még az előző évezredben rögzült kiadványtípusok közti különbségtételnek van-e még értelme, vagy ezek már csak a korosabb zenehallgatói generációk képviselőinek tudatában élnek tovább.
Nos, én még mindig komplett lemezekben gondolkodom, a lehetőségekhez mérten igyekszem kerülni az előzetes single-öket – vagy ahogy annak idején hívtuk őket, a maxikat. A másik rövidebb formátum, az EP vagy ha úgy tetszik, a kislemez azonban más tészta, hiszen ez a pár dalos megjelenés a maga valójában teljes.
2023-ban azonban már ritkán találkozom olyan kislemezzel, ami nem csak a lejátszóban, hanem a sokszor hivatkozott belső magnóban is képes beragadni. A svéd Tribulation részemről az utóbbi két évtized egyik legizgalmasabb zenekara, ha az európai undergroundról van szó, ennek megfelelően igyekszem is minden megmozdulásukat követni. Abba most szintén nem mennék bele, hogy hol érdemes vagy lehetséges meghúzni a felszín alatti és a mainstream zenék határát. Adam Zaarsék mindenesetre semmilyen értelemben sem a napsütésben alkotnak.
A Tribulation gyökerei közös tőről fakadnak a jelenleg már a napfényben sütkérező Ghostéval. Tudvalévő ugyanis, hogy Zaars és Tobias Forge a ’90-es évek legvégén a Repugnant soraiban közösen death metalkodtak. Még a Ghost hajtásait az elmúlt években Tobias gondosan formára nyírta, addig a Tribulation zenéje megmaradt vadhajtásként. A stockholmi négyes a death metaltól indult, zenéjébe pedig lépésről lépésre építgette be a dark és gothic hatásokat.
A zenekar az első Century Mediás lemezével, a 2015-ös Children Of The Nighttal került a látókörömbe; ezzel feltehetően sokan vannak így. A szerelvény pedig a másik alapember, Jonathan Hultén gitáros 2020-as távozásáig szépen haladt előre. Hultén váratlan lelépésekor azonban sokan farkast kiáltottak, mondván, hogy a kreatív agy hiányában a zenekar kimúlásra ítéltetett. Az utód, Joseph Tholl azonban egy sokoldalú figura, egykori és jelenlegi zenekaraival játszott, illetve jelenleg is játszik heavy metalt, thrasht, illetve természetesen a death metalban is jeleskedett.
A Hamartia pedig egy – finoman szólva sem elkapkodott – tényközlés a kétkedőkkel, egyben a bizakodók megnyugtatása, hogy a Tribulation háza táján minden a legnagyobb rendben van. Sőt, a fejlődés sem akadt meg. A három új dal, illetve a korongot záró, minden ízében tribulationösített Blue Öyster Cult klasszikus ugyanis nagy reményekkel kecsegtetnek a majdani (nagylemezes) folytatást illetően. A friss szerzemények mindegyike tipikus Tribulation, azaz a zenei rész mellett Johannes Andersson vokáljai is egyfajta védjegyek. A bőgős/énekes a zenei oldalhoz képest szűkre szabott eszköztárával is képes változatosan acsarkodni. A dobhangzás talán kevésbé életteli, azonban a húros hangszerek megszólalását nagyon elkapták (Robert Pehrsson – Humbucker Studio), a Zaars-Tholl duó riffelésén van is mit hallgatni…
A friss daltrió annak ellenére is viszonylag gyorsan beeszi magát az ember bőre alá, hogy a srácok ezúttal sem a tipikus dalszerkezetekkel operálnak. Mégsem szeretnék egyetlen dalt sem kiemelni, mivel három hónapnyi rotálás ellenére sem sikerült személyes kedvencet avatnom. A kísérteties Hemoclysm, a kiszámíthatatlan szerkezetű címadó és a leginkább dalformájú Axis Mundi is nagy utat járnak be. A Vengeance (The Pact) vokáljaiban mintha a régi barát, Tobias Forge hangját hallanám, de erre nézve sehol sem találtam infót…
Ha Zaarsék a következő albumon újfent hozzák ezt a szintet, akkor egy szavam sem lesz, abba pedig nem is gondolok bele, hogy ha a három új dalt most csak resztliként szórták el, mi vár ránk a következő albumon. A Hamartia azon ritka kislemezek egyike, amely megerősít abban a hitemben, hogy az EP formátumnak még 2023-ban is van létjogosultsága.
