A michigani rockcsapat – bár nem ismeretlen mifelénk – inkább a hazai terepen tarolt eddig. A tarolás szó nem túlzás, ugyanis már az első daluk a Billboard rocklista élén nyitott, és ott is maradt még 4 hétig. Most pedig itt a vízválasztónak tekinthető harmadik nagylemezük.
Telik az a rohadt idő, ahogy mondani szoktuk, mi sem mutatja ezt jobban, hogy egyre több olyan album érkezik, amiknek már az elődjéről is én írhattam az ismertetőt itt a Rockstationön. A Greta Van Fleet előző lemeze, a The Battle at Garden’s Gate alig két éve jelent meg, 2021 áprilisában. Tetszett, szépeket is írtam róla, és amellett, hogy a folyton előrángatott Led Zeppelin-párhuzam miatt méltatlankodtam, azt sem hallgattam el, hogy a lemez hosszú, és idő kell neki. A most megjelent hármas album – legalábbis ha kilóra nézzük – koncentráltabb, és a dalok sem terjengősek. Semmi zsír, csak a husi.
Ezt a lemezt már várták a rajongók, akik amúgy szépen gyarapodtak az előző kiadvány és az azt követő turné óta. A zenekarral kapcsolatos egyik leggyakoribb Google-keresés éppen az, hogy hova tűntek. Alig két év telt el, volt közte turné is, és a keménymag máris hiányolja őket. Jól jelzi ez az érdeklődés mértékét, meg persze azt is, hogy a megváltozott zenefogyasztási szokások miatt ma már nem lehet „eltűnni” két album között. Legalább valami alibi-kiadvánnyal elő kell rukkolni, hogy forogjon a banda neve. Nyilván ők is tudják ezt, de már csak ilyen oldschool arcok – én aztán nem kárhoztatom őket.
Mindezek ismeretében azt vártam, hogy a GvF világra szóló győzelmet arat majd a Starcatcher nagylemezzel. 10 kompakt dal alig 40 percben, készültem a bombaslágerekre. És a srácok megint a saját fejük után mentek, és ahelyett, hogy beléptek volna a popsztárság kapuján, inkább készítettek egy albumot az igazi rajongóknak. A Starcatcher nem hat azonnal, és noha nincsenek rajta hosszú dalmonstrumok, nem lett kommersz sem. Készséggel elhiszem, hogy most ez jött természetesen belőlük.
Mindenféle cécó nélkül, csak úgy elkezdődik a Fate of the Faithful, mintha csak egy zenekari próba közepébe csöppennénk. Levegős a hangzás, szépen hallatszik minden, a basszusgitár kicsit talán sok is. Nem könnyű dal, sejtelmes a refréndallama, minden, csak nem slágeres. Ahhoz képest, hogy az előző anyagon mindjárt az elején bevetették a nehéztüzérséget a zenekar talán legjobb, legfogósabb dalával, a Heat Above-val, ez igencsak más megközelítésről árulkodik. Hasonló jellegű az akusztikus gitárral induló Waited All Your Life is. Nem azt mondom, hogy elriasztja a hallgatót (távolról sem), de mintha direkt nem akarnák eldurrogtatni a muníciót; szóval ez olyan B-oldal hármas dal inkább.
A The Falling Sky az első ütősebb pillanat, hadd emeljem ki külön a gitáros bevezetőt. Annyira kellemes, és olyan simogatóan szól, Dave Cobb producer valamit nagyon eltalált a srácokkal közösen. Az interjúkban azt mondták, hogy egy nyersebb megszólalást képzeltek el, ami visszautal a garázsban zenélős korai időkre. Annyiban igazat adok nekik, hogy nincs sok cukormáz (=mesterséges utómunka) a hangzásban, szerintem a dob is igazi, ami egyre ritkább manapság. A felvételek Nashville-ben, az RCA stúdióban zajlottak, állítólag ott volt akkora feljátszó, ami elég teret biztosított ahhoz, hogy megragadhassák az élő fellépéseik energiáját. Ez lehetne marketing bullshit is, de tessék csak feltenni a fülest, és máris hihető lesz.
Na jó, de csak van valami sláger itt is, nem? Hát persze, hogy van. A Sacred the Thread tölti be ezt a szerepet, méghozzá résmentesen. Tudjátok, miről szól? Arról, hogy Josh Kiszka énekes mennyire szereti a divatot, és különösen az overallokat. Jellemző, hogy én az angol jumpsuit szóra azt hittem, hogy melegítő, de a Google képkereső mást mutatott, végül a feleségem segített, hogy ez bizony overall. Akárhogy is, érdekes témaválasztás, meg a mackófelsőket már megénekelte a Korn, nem igaz? Azért idetűzök egy képet, ha esetleg a kedves olvasó sem annyira jártas a textilipar útvesztőiben. (A képet a Twitteren találtam, de mire ez a cikk megjelenik, már X lesz a neve.)
A lemez legkülönlegesebb dala a Runway Blues, ami összesen 1 perc 16 másodperces. Vastag AC/DC-jellegű riffel indul, pörgős, lendületes, majd egy versszak és egy rövid gitárszóló után egyszercsak vége szakad. Olyan, mint egy befejezetlen dalvázlat, amiért kár, mert lenne benne potenciál rendes nótaként is.
A második félidőre sem gyengül a forma, sőt, azt érzem erősebbnek. A The Indigo Streak, valamint a lemezt záró két lassabb téma, a Meeting the Master és a Farewell for Now már az előző lemez turnéján is szerepeltek a műsorban, és joggal. Érdekesen szerkesztették a dallistát a lemezre, igaz, így legalább egységesebb az összkép.
Összegezve a hallottakat, úgy érzem, a Starcatcher hajszállal gyengébb, mint az elődje volt. Nem azért, mert nincsenek rajta slágerek, hanem mert igazán varázslatos pillanatok sem. De fontos, hogy nagyon apró különbségek ezek, semmi drámai változás nem történt, csak apró korrekció a hajó irányán. A felületes hallgató észre sem veszi majd, aki pedig igazán szereti őket, még értékeli is. A Kiszka-tesók és Danny haverjuk megint megcsinálták!
