Természetesen még manapság is megoszlanak a vélemények arról, hogy Jon Anderson nélkül beszélhetünk-e egyáltalán Yes zenekarról. Tény azonban, hogy az évtizedek során az együttesbe többször ki-be lépegető énekes 2008-tól nincs a fedélzeten, a május közepén megjelent Mirror To The Sky pedig sorrendben már a negyedik olyan Yes logó alatt kiadott lemez, mely az alapító énekes távollétében készült.

Az 1968-ban útnak indított progresszív/art rock zenekar is jubileumot ül az idei évben, melyet az egyetlen őstag, Steve Howe gitáros egy friss sorlemezzel tervezett megünnepelni. Ha hozzáteszem, hogy annak idején maga a korelnök Howe sem volt alapító, még inkább felértékelődik az első mondatban említett kétely. Ezt azonban az idei lemez ha nem is maradéktalanul, de képes eloszlatni; valahol pedig ez a lényeg.

A Mirror To The Sky a borítóján olvasható logótól függetlenül egy élettapasztalattal teli, kockázatmentes és szerethető korong. A Yes már a ’70-es évek elején hozzátette a magáét a progresszív rockhoz, annak az érának Steve Howe is a kreatív szereplője volt. A tényleges közönségsiker pedig a ’80-as évek közepe táján köszöntött be a 90125 lemezzel, annak nyitó nótája, az Owner Of A Lonely Heart révén, melyet a manapság negyvenes-ötvenes éveikben járó olvasóink feltehetően akkor is ismernek, ha így, első olvasatra a címe alapján nem tudják hová tenni.

A huszonharmadik (!) Yes lemezen olyan vérprofi zenészek voltak a veterán Howe társai, mint a sokat látott stúdiózenész, a Yes-ben már a ’80-as évek elején is megfordult Geoff Downes billentyűs, vagy a hajmetalos Unruly Child és Hurricane zenekarokból ismerős dobos, Jay Schellen. A szólólemezekben is utazó Billy Sherwood basszusgitáros sem új arc, hiszen ő is muzsikált már a zenekarban, a ’90-es évek végén. Az énekes Jon Davison neve pedig nemcsak alliterál, illetve rímel Jon Andersonéra, hanem emberünk pozíciója is stabil, már egy évtizede áll a Yes frontján.

A mai Yes zenéje, avagy ha inkább úgy tetszik, a Yes mai zenéje nehezen vethető össze a ’70-es évek szabadszellemű progresszív rock albumaival. A borítókép persze azt az időszakot idézi, de azon, illetve a logón túl a Mirror To The Sky nem sok közösséget vállal az olyan korai elődjeivel, mint mondjuk a Fragile vagy a Tales From The Topographic Oceans.

A mai Yes zenéje (javaslom, hogy inkább maradjunk ennél a szófordulatnál) természetesen már csak a stíluskategória szerint progresszív. Szó sincs, de ilyen számottevő múlt és az egyetemes rockzenében az elmúlt közel hat évtized alatt történtek ismeretében úgy gondolom, nem is lehet igazi újításról, friss irányok kijelöléséről. Az a fiatalok dolga (lenne).

A lemezt producerként is jegyző Howe, mint fő dalszerző az idei lemezen sem sablonokban gondolkodott, ugyanúgy utaztatja a hallgatót, mint ahogy mindig is tette, de hullámvasútra már nem ülteti fel az embert. A dalszerkezetek persze épp olyan atipikusak, ahogy tőle elvárjuk. A fundamentumoknak tekinthető hangszerek mellett a dalokban előkerül a steel gitár, a zongora és az orgona is, sőt komolyzenészek is szerephez jutnak. A lemez gazdagon vokálozott, Davison mellett, illetve akár vele duettben is szerephez jut Billy Sherwood és maga Howe is.

A Mirror To The Sky értelemszerűen nem a Yes életmű megkoronázása, de talán nem is a képzeletbeli pont a diszkográfia legvégén. Ha az utóbbi három lemeznek adtál esélyt, akkor az ideit sem érdemes csak úgy elengedned!