Végre elkészült, és pénteken meg is jelenik a svéd Orbit Culture új albuma, a Descent. Abban a szerencsében van részem, hogy már hetek óta emésztgethetem, amire szükség is volt. Titkon reméltem egy minimális kommercializálódást, aztán pont ellenkezőleg…
Nem lehet véletlen, hogy ennyivel előre megkaptuk a Descent promóját, szerintem a kiadó is érezte, hogy ez most nem az a „kétszer belehallgatok, és már kész is a lemezkritika” típusú mutatvány lesz. (Mi amúgy sosem szoktunk ilyet, költői túlzás volt.) Faragó kolléga utólagos engedelmével idecitálnám a témában küldött üzenetét: „Óriási lemez, amit egy örömteli feladat lesz töviről hegyire kiismerni!” Csaknem egy hónappal, és jó sok meghallgatással később még nem állíthatom, hogy kiismertem, de azt igen, hogy valóban örömteli feladat. Mesélni azért már tudok róla nektek, csak előbb egy kis bevezető, hátha nem mindenki ismeri még őket.
Az Orbit Culture még mindig fiatal zenekarnak számít, noha a Descent már a negyedik albumuk, és több EP-t is készítettek már. A szélesebb underground közönség a 2020-as Nija album kapcsán találkozhatott a nevükkel, amit a covid-járvány enyhülése után már komolyabb turnékon és fesztiválokon is bemutathattak, Európában és Amerikában is. A zenekar kreatív motorja Niklas Karlsson gitáros-énekes, a korai tagcserék után a felállás 2019-ben stabilizálódott körülötte. A műfaj dallamos death metal, nagyjából a Gojira, a Metallica és az In Flames metszéspontjában.
Filmzenés, sőt, inkább filmajánló-stílusú intró vezeti fel az albumot (Descending), és hasonló jelleggel folytatódik a Black Mountain eleje is. Olyan, mintha még az intró része lenne, egy gigászi hangfolyam, nem-hagyományos dalszerkezettel. Nem igazán tudnám kibogozni, hogy melyik része a verze, a bridge, vagy a refrén, illetve hogy egyáltalán van-e neki. Kezdetnek durván mellbevág a Black Mountain, aztán a második hallgatáskor rájövünk, hogy még a könnyebben befogadható darabok közé tartozik.
Hasonló mederben folytatódik a Sorrower is; ez a dal is sok részletből áll össze, és ebben is ott az interjúkban emlegetett filmzenés, nagyszabású jelleg. De nem feledkeztek meg a fogósságról sem, itt, és a követező From the Inside-ban hallhatjuk a lemez legbarátságosabb refrénjeit. Ez utóbbi tekinthető a lemez csúcspontjának, amit a svédek egy videóval is kihangsúlyoztak. Niklas elmondása szerint már a dalszerzési-demózási időszakban érezték, hogy ez a dal különleges: ebben találkozik és áll össze legjobban a lemez minden alkotóeleme. Az egyszerre agresszív és melankolikus dal a magányról szól, elég elvont módon. A végén azt a beteg kiállást vegyük még jegyzőkönyvbe, az ilyesmit nagyon érzik a srácok (lásd még: North Star of Nija vagy Flight of the Fireflies).
Az Orbit Culture az a zenekar, amelynek eddig is megvolt a jól beazonosítható saját stílusa és hangzásvilága. Ezeket megtartva most sikerült további elemekkel gazdagítani, amit jól példáz a lemez eddig tárgyalt első három dala. Még több hangminta, még gazdagabb kórusok, még szélesebb dinamikai váltások a dalokon belül. Érdekes szerkesztési ötlet, hogy három ilyen dalmonstrumot tettek a lemez elejére, ugyanis először a Vultures of North alatt fújhatjuk ki magunkat, ami (legalábbis az ő mércéjükkel) egy egyszerűbb, lineárisabb deathrash túrás. Hasonló hozzá a rövid Alienated is, utána szépen visszatérünk a hosszú, komplex nyomasztásokhoz.
A legszebb gitárharmóniákat a The Aisle of Fire-ben hallhatjuk, aminek a riffjét akár Jesper Strömblad is írhatta volna. Érdemes kicsit elidőzni a hangzás elemzésével is, mert nagyon sok szólam van, és többször a színező effektek, zörejek a leghangsúlyosabbak. Ha a példakép Metallicához hasonlítjuk, ott egyértelműen a riff uralja a hangképet, egy rendes rajongó bármikor kapásból el tudja dzsi-dzsi-dzsizni mondjuk a Battery vagy a Sad But True riffjét. Az Orbitnál egy sokkal sűrűbb megszólalásból kell kibogozni a „lényeget.” Ez azt is jelenti, hogy a koncerteken jelentősen támaszkodni kell az előre rögzített hangmintákra, de ez ma már nem szokatlan.
A lemezt záró Through Time érdemes még a figyelemre, ugyanis másabb jellegű, máshogyan súlyos. Zömében tiszta ének van benne, és kétlábdob is csak mutatóban, a nyomasztó atmoszféra mégis jelen van. Az eleje olyan, mintha egy álmodozós Tiamat-témát hallanánk, majd lassan, hosszasan áramlik egy már-már apokaliptikus befejezés felé. Aztán a drámai csúcsponton átvált akusztikus témázgatásba, és azzal vége is. Meg a lemeznek is. Meg talán a világnak is. Más zsáner ugyan, de a Nevermore volt ilyen, hogy az ember kikészült a lemez végére – aztán persze mégis újraindította. Aki azt hitte, hogy az áttörés kapujában majd nekiállnak melodeath „slágereket” írni, vagy jobban rámennek a Metallica-párhuzamra, az nagyot tévedett. Nem akarnak mindenki kedvence lenni, hanem egy saját koncepció mentén lépésről lépésre fejlődni. 
Amikor egy zenekar kijön valami nagyon jóval, mindig izgulunk, hogy a következő kiadványon sikerül-e megugrani a lécet, vagy csak egyszeri varázslat volt. Mindháromra van példa bőven, hiszen mindenki más karrier-ívet jár be. Az biztos, hogy az övék egyelőre felfelé mutat, sikerült felülmúlni a már eleve erős Nija lemezt. Ha makroközgazdász lennék, azt mondanám, hogy az Orbit Culture minden mutatója javult az elmúlt 3 évben, hehe. Kívánom, hogy a turnézás területén is megvalósulhasson a szintlépés, és ezeket a dalokat már ne egy szimpla háttérvászon előtt, félórás műsorban élvezhessük, hanem egy saját, vagy legalább co-headliner turnén.
Tudván, hogy a Judas Priest, a The Halo Effect és a Testament is csak jövőre hozza ki az új lemezét, talán nem elhamarkodott már most odaítélni az év albuma címet. Igen, elsőre nagyon tüskés, olyan, mintha háromnegyed órán keresztul pofoznának, de aztán megnyílik: lelke van, sőt, azt mondom, a maga módján szép. Saját világot teremt, érzéseket ad át, messze felette áll mindennek, amit idén hallottam. Az ötös osztályzat mellé a csillagot pedig azért kapják, mert nincs sztárvendég, Mary On A Cross-feldolgozás, vagy bármi olcsó marketing-trükk. Így kell ezt!
