Egyszer egy ismerős azt mondta, hogy “Én már minden zenekart láttam, amire kíváncsi vagyok”. Huszonéves fejjel, sok száz koncerttel a hátam mögött azt mondtam, hogy van benne ráció. Volt egy pont is az életemben, amikor ezt éreztem, aztán kinyílt jobban a YouTube, szembe jöttek az iszonyat izgalmas zenekarok, és rájöttem… Ennyi koncerttel a hátam mögött… A felét se láttam annak, amit láthatnék, és látnom kellene. DE! Mivel az ország észak-keleti blokkjában lakom, közel van Kassa, így most egy lépéssel közelebb kerültem a célomhoz, hála a Year of The Cobrának.
Évek óta nem éreztem ilyet. Izgultam egy koncert miatt. Vártam a szeptember 11-et (oké, ilyet lehet furán hangzik leírni, de na…) Oké, hogy csak nyolcvan kilométer, de egy másik országba megyek koncertre, egy tök új helyre, ahol soha nem jártam még előtte. A covid utáni koncerteket is izgalommal vártam, de az teljesen más volt. Ott sokkal inkább az volt az érdekes, hogy milyen újra koncertre menni, nem pedig olyan, hogy milyen lesz egy ÚJ helyet felfedezni! Az utolsó pillanatokban tudtam meg, hogy lesz ez a koncert, így némi logisztikával, de zöld utat kapott a projekt, kocsiba be és irány Kassa. Tényleg nincs messze, a lemenő napsütésben pedig kellemes volt a vénasszonyok nyarában az autózás.
A jegy nevetségesen olcsó volt, hiába az északi szomszédainknál a kultúrát nem sújtja a 27%-os ÁFA. A koncert a Collosseum nevű klubban volt megrendezve amit szakavatatlan szem elsőre nem biztos, hogy megtalál. Egy telefirkált, leharcolt vas ajtón át vezet egy még jobban összefirkált folyosón keresztül az út a klubba. Tábla? Jelzés? Semmi nincs, csak az érzés, hogy jó felé mész. Ahogy beléptem a helyre egyből szimpatikus lett, noha iszonyat furcsa, hogy bent dohányoznak az emberek. Az alsó szinten egy hatalmas “kocsma” rész van, tele minden matricával, zenekaros mintákkal lefestet asztalokkal, amiket a nagyobb koncertek alatt elpattintanak az útból. Ez a terem kb. akkora, mint a Dürer Kert nagyobb terme. A kisebb terem az emeleten kapott helyett, ez körülbelül akkora lehet, mint a megboldogult Dürer Pince terme. Korán érkeztem, így rajtam kívül nem igazán volt senki a helyen, a zenekar pedig éppen a beállást végezte. A beállás után egyből jöttek beszélgetni, meséltek a turnéról, hogy mennyire sokat vezetek Csehország és Lengyelország között, meg arról is, hogy amúgy a repülés nem a kedvenc hobbijuk. Már itt megvettek kilóra mert mérhetetlen szeretet áramlik a házaspárból.
Nem sokkal háromnegyed kilenc előtt el is kezdték a szetett. Mivel két albumuk van így még viszonylag könnyű az emberek kedvére tenni. Nyitásnak The Divine hatalmas volt! Fél másodperc alatt átjárt a zene és mindent el tudtam engedni, ami a hétköznapok szarságaihoz köt. Csak a zenére koncentráltam és ez így volt abban a bő hetven percben, amíg Amy és Jon játszottak. Érdekes, hogy ugyanolyan átéléssel játszanak ennek a maréknyi ( konkrétan tíz) embernek, mint amikor a több ezres tömeg előtt játszanak különböző fesztiválokon. Talán ettől van az, hogy hiába még csak nyolc éves a zenekar és csak két albumuk van, kultikusak a doom műfajban. Érdekes, hogy ugye nincs gitár, csak basszusgitár. De az embernek nem is hiányzik. Amy iszonyat királyul megoldja, hogy a monoton riffelés mégis izgalmas maradjon. Jon játékát meg körülbelül 50 centiméterről nézni egy élmény dobos szemmel. De zenész szemmel is teljesen új perspektívák nyílnak meg, ha megnézel egy ilyen koncertet. Mondanom sem kell, hogy ontották magukból a slágereket Dark Swan a dobos kezdésével, eszméletlen eksztázist tudott okozni. De amitől a hideg is kirázott az a Persephone és a White Wizard kettőse volt. Egyszerűen olyan energia ömlik ebből a két emberből, hogy ez az inspiráció ki fog tartani nagyon sokáig. Természetesen Murphy sosem alszik. A duót folyamatosan sújtották a problémák a koncert alatt. Több dobverője tört Jon-nak, majd pedig a pergője is beszakadt a ráadás előtt, amit a helyi technikus hamar orvosolt egy kölcsön dobbal. Ezek mellett, ha ez nem lett volna elég, Amy egyik erősítője is beadta a kulcsot, így a ráadásban nem szólt teljes energiával, de így odatették magukat. Mikor mondták, hogy köszönjük a figyelmet, csáó! Ez a maréknyi tíz ember csak állt, tapsolt és nem mozdult sehová, csak néztük őket és egy halk “ ONE MORE SONG” után az lett, hogy oké… TWO! Annyira átjárta az estét az underground ereje. Az, hogy itt van két ember, akiket nem részegitett meg az, hogy előző este több ezer ember előtt játszottak ma meg csak tíznek, akiket csak az érdekel, hogy zenéljenek, ha kell akkor csak egy embernek. Koncert után is boldogan jönnek, mesélnek, hogy mit éltek át és nem mellesleg azt is mondták, hogy megpróbálnak eljönni Magyarországra is egyszer….
Az fix, hogy én ott leszek! Ez a koncert olyan szinten mutatott új utakat a zeneszerzés terén, amiért örök életemben hálás leszek ennek a két embernek! Ti pedig figyeljétek a Colloseum oldalát, ugyanis rengeteg jó koncert van itt! Nem mellesleg, novemberben a Life Of Agony is itt játszik!
