Idén harminc éves a Nirvana utolsó albuma. Azt még nem tudjuk, hogy lehúznak-e egy újabb bőrt a legendás In Utero albumról. Az viszont biztos, hogy mi kicsit most megsimogatjuk ezt az albumot, hiszen a Nirvana mindig is közel állt a szívünkhöz.

Nehéz helyzetben vagyok. A Nirvana számomra az egyik legnagyobb zenekar volt tizenévesen és valahogy még ma is van, amikor iszonyatosan beüt. Aztán látok a drogos Cobainról több felvételt és azt mondom, hogy ezt ne… Kurt Cobain megkerülhetetlen figurája a rock történelemnek. A csávó pár év alatt meghódította a világot azzal, hogy kitárta a közönség elé az érzéseit és a gyengeségeit. Ez azért marha bátor dolog, pláne egy olyan világban, ahol a macsóság alapkritérium volt. Na, de hogyan is kezdődtek az utolsó lemez munkálatai?

A Neverminddal a zenekar átlépett minden határt és olyan sikereket ért el, amiről a legtöbben még csak álmodni sem mernek. Már számos interjúban, könyvben, filmben elhangzott, hogy a zenekar nem volt elégedett a végeredménnyel, hiszen sokkal nyersebb, punkosabb, garázs-hangulatot akartak. Butch Vig a a második album producere is azt mondja, hogy Cobainnek mással kellett dolgoznia a harmadik albumon, hogy visszanyerhesse a punkrock hitét. Jack Endinóval a zenekar 1992-ben számos instrumentális demót rögzített, amiknek jó része szerepel az utolsó albumon is. 1993 elején a trió éppen Brazíliában turnézott amikor rögzített egy dalt, aminek a címe Gallons of Rubbing Alcohol Flow Through the Strip bolt. A dal eredeti címe I'll Take You Down to the Pavement Cobain ezzel utalt a Guns N’ Roses énekese és közte uralkodó vitára, ami a ‘92-es MTV Music Awardson lobbant lángra. A zenekar végül Steve Albinit bízta meg azzal, hogy rögzítsék a harmadik albumukat.

Albini az amerikai független zenei szcénában arról volt híres, hogy iszonyatosan kritikus a mainstreammel szemben és előnyben részesíti az analóg megoldásokat a sok digitális kütyü használata helyett. Cobain elmondta, hogy azért választotta Albinit, mert két kedvenc zenekarával is dolgozott együtt (Pixies és a Breeders) Kurt kiakarta használni Albini egyedi technikáját, hogy egyszerre több mikrofont is elhelyez egy adott felvétel alatt a térben így meg tudja ragadni a szoba természetes hangulatát. A zenekar a Brazíliában készített demókból elküldött egy példányt a producernek, mire az visszaküldött pár felvételt, hogy milyen is a stúdió akusztikája, ahol dolgozni fognak.

A zenekar és Albini nagyon szűk határidőt szabtak a felvételeknek, mindösszesen két hét állt a zenekar rendelkezésére, hogy felvegyék az albumot. A producer javaslatára, mivel az félt, hogy a kiadó beleszól a dolgaikba, azt javasolta Kurtéknek, hogy ők fizessék a stúdiót, így aztán a zenekar a saját zsebéből fizette a stúdió-időt. A stúdió mindössze 24 000 dollárba került, míg Albini 100 000 dollárért vállalta a munkát, noha a jogdíjakból azóta bőven többet keresett már, mint félmillió dollár. Ellenben! És itt jön egy hatalmas DE! Albini nem volt hajlandó elfogadni a jogdíjakat mivel szerinte a jogdíjszedés erkölcstelen és sértik a művészetet. Az, hogy ezzel a pénzzel mi lett….nem tudjuk. 1993 februárjában a Nirvana a Minnesota állambeli Cannon Fallsban található Pachyderm Studióba utazott. A zenekar és a producer a felvételek napjáig nem is találkoztak, noha többször egyeztettek telefonon, így Albini pontosan tudta, hogy olyan albumot kell lerakni a az asztalra, amilyet ő kényelmesen meg tud csinálni bármikor. Az egész brigád egy házban szállt meg a felvételek idejére a stúdió területén, noha Novoselic-nek ez nem igazán jött be. Igazából az óriás basszusgitáros a gulághoz hasonlította az egészet  

“Hó esett kint, nem tudtunk sehova menni. Csak dolgoztunk." 

A felvételek nagy részénél senki más nem volt jelen csak Albini és a technikus Bob Weston, illetve értelemszerűen a zenekar. Albini bevezette azt a politikát, hogy a zenekar tagjain kívül mindenkit figyelmen kívül hagy. Később úgy emlékezett vissza erre, hogy bárki, akivel találkozott a Nirvanával kapcsolatban a legnagyobb szarkupac a földön. A Nirvana a berendezései nélkül érkezett a Pachyderm Studióba, és az első három nap nagy részét azzal töltötte, hogy a postán megérkező felszerelésüket beállítsák. A felvételek február 13-án kezdődtek meg és a zenekar rendkívül gyorsan haladt. A legtöbb nap délelőtt kezdték el a munkát és késő éjszakába nyúlóan dolgoztak, csak ebéd és vacsora szünetet tartottak.

A legtöbb dalhoz Cobain, Novoselic és Grohl együttesen rögzítették az alapokat. A gyorsabb daloknál, mint például a Very Ape és a Tourette's, a dobokat külön vették fel a konyhában a természetes visszhang érdekében. Albini körülbelül 30 mikrofonnal vette körül Grohl dobfelszerelését. Cobain további gitárszámokat adott hozzá a dalok körülbelül feléhez, majd gitárszólókat, végül pedig az éneket rögzítették. A zenekar megfontolt volt és egy felvételt sem dobott ki, ennek is köszönhető az, hogy sok-sok évvel az album megjelenése után is tudnak a kiadók újabb és újabb felvételeket mutatni, amire a rajongók természetesen rárepülnek. Albini inkább mérnöknek, mint producernek látta magát; személyes véleménye ellenére hagyta, hogy a zenekar válassza ki a felvételeket, hogy mi kerül a lemezre. Cobain általában tudta, hogy mit szeretne visszahallani és ennek a technikának köszönhetően, lehetősége nyílt javítani, ha valamit kellett egy-egy dalon, teljesen a maga ura lehetett. Ha igazak az urbán legendák, a lemezen hallható dalokat, Kurt mindössze hat óra alatt felénekelte. Ez annak is köszönhető, hogy az éppen a drogfüggőségével harcoló frontember józan és tiszta volt Albini elmondása szerint a stúdióban. Emiatt teljesen a lemezre tudott koncentrálni. Cobain számított nézeteltérések a producerrel, hiszen sok rosszat hallott róla. Később mégis úgy nyilatkozott, hogy ezek voltak a valaha készült leggördülékenyebb Nirvana felvételek. Az egyetlen egy probléma akkor akadt, amikor egyszer csak Courtney Love betoppant (milyen meglepő). Love feszültséget generált mindenki körül és mindenkivel konfrontálódott, aminek Cobain itta meg a levét. A lemez első keverése öt napig tartott, ez a Nirvana mércéje szerint is rendkívül gyors volt. Amikor a mixen végzett munka nem hozta meg a kívánt eredményt, a banda és Albini a nap hátralévő részét kivették, hogy természetvideókat nézzenek, felgyújtsanak dolgokat és prank showkat nézzenek (mint anno nálunk a Kész Átverés!). A felvételeket végül február 26-án fejezte be a zenekar.

Későbbiekben azonban a zenekar nem volt elégedett Albini munkájával, így segítségül hívták Scott Litt producert és Andy Wallace-t akivel a Nevermindon is dolgoztak. Mondani sem kell, hogy Albininek ez nem igazán tetszett. Albini a mesterszalagokat nem volt hajlandó átadni a kiadónak, de végül Novoselic-nek sikerült meggyőznie. A zenekar végül kislemeznek szánt Litt remix dalokat készített; A Heart Shaped Box és az All Apologies újrakeverése a seattle-i Bad Animals Stúdióban történt 1993 májusában. Albini bírálta a végső mixet; azt mondta: "A boltokban lévő lemez nem annyira úgy hangzik, mint a lemez, amit készítettek, bár még mindig ők éneklik és játsszák a dalaikat, és ennek zenei minősége még mindig megjelenik."

Az In Utero számos dalát évekkel a felvétel előtt írtak; néhány 1990-re datált. Cobain a hosszú dal címeket részesítette előnyben, mint például a „Frances Farmer Will Have Her Revenge on Seattle”, válaszul az egyszavas címeket használó kortárs alternatív rock zenekarokra. Az album eredeti címe i hate myself and i want to die. Ezt Cobain viccnek szánta az album címét, elárulta egy interjú során, hogy elege volt már abból, hogy mindenki ennyire komolyan veszi őket és mindenki azt kérdezgeti, hogy van a sikeres második album után? Azonban Novoselicnek helyén volt az esze és meggyőzte a szőke gitárost, hogy ezt a címet hanyagolni kell, hiszen simán perhez vezethet. A banda ezután fontolóra vette a Verse Chorus Verse cím használatát. Sőt még a Sappy is szóba jött, de aztán Courtney egyik verséből jött az In Utero cím. 

Ezzel az albummal, szerintem mindenki találkozott. Azért is, mert sokan azt várták, hogy jobb lesz, mint a Nevermind, azt akarták, hogy még magasabbra emelje a zenekart, mások pedig az abszolút bukást várták. Igazából mind a kettő elmaradt. De kimondhatjuk, hogy Kurt készített egy olyan albumot, amilyet mindig is akart. Azt már sajnos nem tudhatjuk, hogy a jövőben milyen lemezek születtek volna még az égisze alatt, de abban biztos vagyok, hogy sok jó változatos anyagot tudott volna még nekünk mutatni. De akkor nézzük is meg, hogy mai fejjel, milyen az In Utero.

Ha sorrendet kell felállítani a három plusz két Nirvana album mellett, akkor egyértelműen az In Utero lenne a legutolsó helyen még akkor is, ha rajtam az egyik kedvenc dalom, amit a trió készített. hogy mondhatok ilyet? Nekem a Nevermind örök kedvenc lesz, nem izgat, hogy erről más mit gondol. Utána  Bleach következik, amiben ott az igazi nyers punk attitűd. A harmadik az Incesticede majd következik az Unplugged lemez és végül az éppen jubileumát ünneplő In Utero. Az utolsó album egy rendkívül érdekes jelenség, hiszen visszanyerte punk attitüdjét, megközelítését, de mégis úgy tudott szólni, ahogy egy punk lemez soha. Emlékszem mennyire lesokkolt anno a nyitó Serve The Servants szövege miután sikerült lefordítani (ebben az időben még szótárakat használtunk, ha érdekelt egy dalszöveg). Egyből az arcunkba kapunk egy olyan hangorkánt, ami bátor húzás volt a zenekar részéről, hiszen egy ilyen intenzitású, ilyen váratlan kezdéssel előrukkolni bátor dolog. Sok hallgató számára riasztó is lehet ez a nyitány. Amennyiben adunk neki egy kis esélyt, egyből egy rendkívül jól összerakott, tudatosan felépített dallal találkozunk, ami tökéletesen megalapozza az In Utero kettősségét. benne van a dallam, ami a későbbi slágerekre lesz jellemző, illetve benne van az a hangzavar, amit imádtam a Bleach idejében is. A Scentless Apprentice-al folytatódik Kurt Cobain elmebeteg ámokfutása, hogy minden dallamot mellőzzön egy dalból és a puszta nyers energia maradjon abban csak. Az album egyik legnehezebben befogadható daláról beszélhetünk, hiszen olyan megoldások, ordítások vannak benne, amik bárkit sokkolhatnak, pláne a túlvezérelt átvezető részek. Pont az ilyen megoldások miatt került nálam eléggé háttérbe ez az album. Valahogy a Nirvana mindig is mestere volt annak, hogy az albumjain mindig a második dalok álltak a legmesszebb tőlem. 

Ellenben a harmadik dal mindig nyerő volt és nincs ez máshogy most sem. A Heart-Shaped Box, Cobain munkásságának a csúcsa, szerintem. Lehet akár mennyire felkapott a Smells Like Teen Spirit akkor is, ez az a dal, amiben azt érzem, hogy minden benne van. Remek átvezetések, ahogy rátérünk a refrénre, dallamos ének, de mégis megvan a nyers hangulat. A dalhoz készült klip csillagos ötös. Nem vagyok egy gitárszóló rajongó, de ebben a dalban még ezt is imádom. Ami miatt még imádom, hogy teljesen mindegy melyik hangszerre, vagy csak az énekre figyelek, mindegyiknek van egy olyan kisugárzása, amitől facsarodik egyet a szívem. Ezt a megvalósítást hiányolom mostanában sok zenekarnál és talán ezért nincsenek már nagy és ismert grunge zenekarok, mert kiveszett ez a hozzáállás, ez az attitűd, sokkal inkább csak mindenki Kurt Cobain szeretne lenni, vagy ma már lehet inkább, hogy Dave Grohl. A Rape Me megint csak egy érdekes szerzemény, Mi anno csak úgy hívtuk, hogy a Smells tovább gondolása. Számomra ez a dal mindig azt szimbolizálta, hogy Kurtöt, hogy kicsavarta ez az egész rocksztár kultusz. Érdekes dolog ez, hogy arra vágysz, hogy mindenki oda legyen érted, aztán az egész mennyire a visszájára tud fordulni. Nem is tudom, hogy mennyire lehet mentálisan feldolgozni azt a sikert, ami ezt a három pank srácot érte a kilencvenes évek elején. Hasonló lehet, mint nyerni a lottón. Van, akik elverik a hamar pénzt, mások meg igyekeznek beosztani. Mondjuk megint egy érdekes dolog, hogy Grohl mennyire jól jött ki az egészből és milyen jól tud belőle profitálni a mai napig is (akármekkora Nirvana fanatikus vagy, Grohl személye számomra még mindig ellentmondásos). A Frances Farmer Will Have Her Revenge On Seattle megint csak egy érdekes dal, noha a közepén hallható gerjedés engem mindig is idegesített. Pláne akkor, amikor tizenévesen max hangerőn hallgattam a walkmant. Nézőpont kérdése, hogy ki, hogy értelmezi a dalt, szerintem azt láthatjuk, ahogy a sajtó alig várja, hogy valaki felemelkedjen majd pedig elbukjon. Kurtnek mind a kettő sikerült eléggé hamar. A dal másik érdekessége, hogy olyan, mintha két részből lenne összerakva, mintha két szerzemény lenne egybe olvasztva, ezzel is a felemelkedés/bukás szimbólumát erősítve nálam. A hatodik dal, akárcsak a Nevermind esetében egy akusztikus tétel, a Dumb képében. Noha a ez soha nem lett akkora klasszikus, mint mondjuk a Polly, mégis az egyik legjobb szerzemény, ami felkerült az akusztikus koncertlemez műsorába. Habár azon a lemezen jobban szól, még itt is hatalmas ereje van a dalban hallható csellónak. Egy érdekes megoldás, amit előtte nagyon nem alkalmazott a zenekar. Ezzel is remek kontrasztot tudott alkotni a trió ezzel a lemezzel, hiszen megmutatják a dallamos oldalukat is, az agresszív, mindent elsöprő zene mellett. Ezt a kontrasztot még inkább igyekeznek felerősíteni a Very Ape-pel illetve a Pennyroyal Tea-vel, ami a valaha alkotott egyik leggyengébb Nirvana szerzemény, szerintem. A Radio Friendly Unit Shifter akár az első bemutatkozó albumon is helyett kaphatott volna, noha akkoriban még nem dolgozott ennyi zajjal a zenekar. A Tourette’s nevéhez hűen egy elmebeteg szerzemény, ami utoljára megmutatja a Nirvana méregfogát. Biztos vagyok benne, hogy Cobain ezzel akarta még sokkolni a végén a hallgatóságot, de közben tudta, hogy nem zárhatja csak így le az albumot, ezért az utolsó szerzemény nem más, mint az All Apologies. Kurt egyik legszebb tétele, amihez semmi sem kell csak egy gitár és kész. Ezek a dalok azok, amik igazán nagyot tudnak ütni az életművében, amiket bárki, bárhol elő tud adni egy sima gitárral, amikor nem akart senkinek megfelelni, nem akarta senkinek megmutatni, hogy ő más. Amikor szimplán Kurt Cobain volt az érzéseivel, ez volt a Nirvana lényege.

Igazából, valahol nagyon sajnálom, hogy már nincs ez a zenekar, és azt is, hogy nem láthattam őket élőben. De mégis azt gondolom, hogy úgy volt megírva, hogy ennek a pályafutásnak 1994 tavaszán be kellett fejeződnie.