Kevés zenekar van hazánkban, akik barátságra tudnak zenekart építeni, akik különösebb tagcserék nélkül tudják tolni már évek óta. Olyan zenekarról beszélek, akiket nem a külsőségek izgatnak, hanem, hogy jól érezzék magukat. Akik nem azért mennek a próbaterembe, hogy neked vagy nekem megfeleljenek, hanem csak szórakozni akarnak. Ilyen ritka zenekar a Band In The Pit is, akik most új lemezzel jelentkeztek. Itt a Goda.
A Band In The Pittel való találkozásom vicces és évekkel ezelőttre nyúlik vissza, amikor is kaptam a zenekar gitárosától egy e-mailt, hogy "játszunk már együtt". Amikor mi éppen a hardcore/punk/groove/stoner vonalat éltük, eléggé furcsa volt egy ilyen instrumentális zenekar invitálása egy kis sörözőbe Pesten, de miért is ne? Azóta elmondhatom, hogy olyan szinten nyomon követem a zenekart, hogy mindig, ha megjelenik valami újdonság tőlük, egyből rámegyek. Nincs teketória, nincs várakozás, hallanom kell, hogy mit művelnek.
Végre, tíz év után elértük azt a Godával, hogy a srácok tömény, letaglózó zenéje megjelenjen vinylen is. És meglepetés! Nem csúszik a vinyl megjelenése, megérkezett időben a lemez! A korábbi lemezekhez képest most visszavettek a srácok. Elhagyták a Sleepes Dopesmoker vonalat és nem egy hatalmas dalt írtak, hanem négy különböző tételt, amikről lejönni, így is nagyon nehéz.
A Mecoptera 2019-ben jelent meg egyetlen egy, majdnem egy órás dallal, a kis testvére a Durée meg ugyanabban az évben, azzal a különbséggel, hogy azon két dal volt, de abból így is az egyik harmincöt perces volt. A Goda ezekhez képest sokkal könnyebben befogadható, ám nem mindenki szájízének való anyag. Ebben egészen biztos vagyok. Szeretni kell ezt az instrumentális műfajt, hogy érteni, értékelni tudd ezt a zenét.
De ki kell jelentenem, hogy az eddigi legjobb Band In The Pit lemez jelent meg, így aki eddig is szerette a zenekart, ezek után imádni fogja. A nyitó Mantle visszafogott, de mégis valamiért nyugtalanságot sugárzó alkotás. Nagyon eltalálták a basszusgitár hangját, kellemesen duruzsol a bal fülembe, de mégis valamiért ez a duruzsolás, nyugtalanít, ahogy előbb is írtam. Ez az egész hangzás és a totálisan egyszerű téma az, ami megfűszerezi a dalt, amitől azt mondod, hogy akkor újra hallgassuk meg! A Phalaris a lemez leghosszabb dala a maga tizenegy perces hosszúságával. Nekem itt volt egy kicsi Monolord hangulatom. természetesen a srácok nem fuzzozzák szét a dalokat, még igazán torzítás sincs nagyon. De felépítésében, a riff hangulatában, egyértelműen ott vannak a svéd doomsterek. Idén nagyon sok olasz stoner-instrumentális zenét hallgattam és a Goda és a címadó dal is ezekhez a zenekarokhoz hasonlít a legjobban. Ha erre felé tévedne a Najing csak is Szabiékat ajánlanám eléjük. A srácok úgy tudnak monoton zenét játszani, hogy az nem válik unalmassá, mert minden hallgatás során jobban figyelem az egyik hangszert, hogy éppen mit csinál. Nincsenek hatalmas megfejtések, atom bonyolult témák, de mégis azt érzem, hogy ennél vagy annál a hallgatásnál egy kicsit másabb volt valamiért a lemez. A Relight a legrövidebb szerzemény a lemezen. Remekül építkezik fel az egyetlenegy riffre felépített dal. Külön csípem benne a gitáros elborulást, mintha a Nirvana átment volna stoner-doom vonalba.
Támogassátok a hazai zenekarokat, támogassátok az undergroundot! Vegyetek vinylt, pólót, digitális letöltést, hogy az ilyen és ehhez hasonló zenekaroknak legyen tere, legyen lehetősége! Ha van rá lehetőségetek menjetek koncertre! És figyeljetek oda, mert ez a három vidéki srác, ha nem ide született volna, hanem a sivatag mellé, Amerikába már rég olyan legendák lennének, mint a Sleep.
