Devin Townsend azon előadók elitjébe tartozik, akik esetében nem beszélhetünk egyetlen olyan lemezről, ami a diszkográfiában állandó hivatkozási alap lenne. Tapasztalataim szerint a kanadai figura kapcsán mindenki másik korongra mutogat, ha a legjobbnak vélt HevyDevy lemezre terelődik a szó. Nálam ezt a címet a Terria viszi el, és ez bizonyára már így is marad. Szorosan a nyomában pedig, a Lightwork-kel karöltve ott lohol az Infinity is.
Utóbbi korong – ha szigorúan a Devin Townsend név alatt kihozott lemezeknél maradunk – a második szólólemez volt, és novemberben múlt negyedszázada, hogy megjelent. Ha jók az emlékeim, a hazai Metal Hammerben a kanadai multitalentum nevét első ízben a The Wildhearts kisegítő gitárosaként emlegetve olvastam. Az első találkozás pedig mint énekessel Steve Vai: Sex & Religion lemeze révén történt, mely csak utóbb, valamikor a ’90-es évek közepén jutott el hozzám.
A fiatal és kellően önfejű figuráról már a pályája elején kiderült, hogy a zenekari lét nem neki való, az igazi terepe az, ha magára zárhatja a stúdió ajtaját, senki sem szól bele a dolgaiba, azt csinálhat, amihez kedve van. Strapping Young Lad néven ugyan a Vai-kaland után összehozott egy évekig stabil zenekart, de ott is az ő terepe volt a dalszerzés. A SYL-lel nagyjából párhuzamosan pedig elindult a szólópálya is. Az 1997-es progresszív metalos Ocean Machine: Biomech című korongon Devin valóban előremutató, a szó valódi értelmében vett progresszív muzsikával állt elő.
A dalszerző hosszú emésztési időt nem hagyott, a következő évben be is futott a folytatás, mely némileg átláthatóbb formában, de továbbra sem dalközpontú megközelítéssel hozta a szakma által elvárt minőséget. A lemez borítójának koncepciója Marilyn Manson: Mechanical Animals-ének frontját idézi, de meg kell jegyezzem, hogy mindössze másfél hónappal járunk a szóban forgó MM album kiadása után, így bizonyára csak a véletlen számlájára írható a hasonlóság.
Az 1998-as őrült professzor image mára jelentősen megváltozott, Devin pedig kívül-belül újra alkotta, pontosabban újra fotóztatta az egykori borítót. Ha te sem vagy stúdiós szaki, az eredeti változathoz képest valószínűleg neked is ez a 2023-ra igazított kép fog a legnagyobb különbségnek tűnni. Az anyag természetesen megkapta a maga remasterét, de a dalokba, illetve a tracklistbe – szerencsére – senki sem nyúlt bele.
Az Infinity már csak a hossza miatt is a könnyebben emészthető DT anyagok közé tartozik. A SYL korabeli felállásából session zenészként szerepelt az anyagon az akkor épp ex-Dark Angel dobos, Gene Hoglan, valamint az épp Fear Factory-s Christian Olde Wolbers basszusgitáros. A kórusokban pedig két családtag mellett egy féltucatnyi további énekes is szerepelt. Devin mindig mestere volt a vokáloknak, az egymásra csúsztatott, jobbról-balról vagy mindkét irányból x sávon érkező kórusoknak. Ez a megközelítés pedig hozza magával az epikus jelleget, ami az Infinity esetében még véltelenül sem egyenlő a terjengősséggel. Andy Condrington több dalban is felbukkanó harsonája pedig még erre is rádob egy lapáttal; a Bad Devilben pedig még egy zongoraszóló is akad.
Aki ismeri Devin lemezeit, minden bizonnyal egyetért abban, hogy az összes anyaga, függetlenül attól, hogy szimplán a saját neve alatt vagy DT Band-ként, illetve DT Project-ként jelent-e meg, egyben hallgatós, nekiülős, hogy azt ne mondjam, utaztatós lemez. A torzonborz professzor valószínűleg az Infinity forgatókönyvét is előre megírta, ha nyilvánvaló oda-visszautalgatások nincsenek is a lemezen, a dalok egymásra épülnek.
Az emberben már az intro szerepében tetszelgő Truth kezdő gitárhangjai is azt az érzetet keltik, mintha Townsend stúdió gyanánt egy hangárba bútorozott volna be. A Christeen-ben pedig átveszik az uralmat a védjegyszerű, dobhártyát simogató vokálok, melyek a nem is olyan egyszerű zenei alapot is képesek nyugodt mederbe terelni. A játékos (kattant) Bad Devil nekem ugyan sosem illett az összképbe, de az évek alatt volt időm megszokni, hogy itt van, sőt ha nem lenne, manapság talán már hiányozna is. A War ha egy az egyben nem is tereli vissza a hangfolyamot az általam helyesnek vélt irányba, mégis arrafelé tendál, a legvége különösen. Ellenben a Soul Driven Cadillac kapcsán még manapság sem látok tisztán… a lemez címe nem véletlenül lett Infinity. A korong második felén helyet kapott ötös csomag is kérdőjelek sokaságát rajzolja az ember szeme elé, kezdve az Ants Spock’s Beard lemezeket idéző progresszív rock alapjával, majd egy szempillantás alatt groteszkbe forduló felépítményével. Érdemes kibekkelni ezt a kétperces káoszt, a Wild Colonial Boy ugyanis újra hozza a jóleső monumentalitást. Meg is érkeztünk a Life Is All Dynamics-Unity kettőshöz, melyek a maguk Pink Floydos letisztultságával, hömpölygésével számomra az itteni csúcspontok. Az Unity első fele pedig nálam a legjobb shoegaze szerzemény, amit nem a Slowdive írt. A záró Noisy Pink Bubbles a címével ellentétben nem, vagy legalábbis kevésbé pszichedelikus darab, bár azzal sem vádolható, hogy dalszerű lenne.
A novemberi újrakiadás a régi fanoknak a borítója helyett inkább a bónuszlemeze miatt lesz érdekes. Devin ugyanis kisöpörte a stúdiót, és majd negyven percnyi extrát pakolt a kettes korongra. A bónusz lemez utolsó három tétele, a Sister és a Hide Nowhere akusztikus változatai és az 1996-os Man demo a komplettistáknak ismerősek lehetnek a 2010-es dupla LP változatról, a további négy extra demo viszont a keményvonalas híveknek is új lesz.
Ha valaki 2023-ban akar ismerkedni Devin lemezeivel, akár ezzel is kezdheti a dolgot, az Infinity ugyanis egyszerre simogatja a hallójáratokat, és tapossa meg az embert. Bár ha jobban belegondolok, ez szinte az összes lemezéről elmondható… Azzal viszont talán nem mondok különösebb hülyeséget, ha kijelentem, hogy az Infinity mára az életmű egyik klasszikusává érett.
