1980. május 18-án a Manchester melletti Macclesfieldben lévő lakásának konyhájában nemcsak egy családapa élete, hanem a post-punk alapzenekarának története is véget ért. A mentális betegségekkel küszködő, magánéletét tekintve amúgy is mélyponton lévő Ian Curtis a küszöbön álló első tengerentúli turné előtt két nappal elindította Iggy Pop: The Idiot című lemezét, és úgy döntött, pontot tesz élete végére.
Az emlegetett zenekar a történtek idején amúgy a második lemezének kiadása előtt álló Joy Division volt. A hangszeresek pedig tartották magukat ahhoz a régi megállapodáshoz, hogy ha bármelyik tag „kilép” a zenekarból, az egyúttal a Joy Division végét is jelenti. Peter Hook basszusgitáros, Stephen Morris gitáros, valamint a dobos, Bernard Sumner azonban együtt maradtak, és Gillian Gilbert billentyűs/énekesnővel kiegészülve, új – akkor még név nélküli – zenekarukkal élőben már július végén be is mutatkoztak.
A végül New Order nevet felvett négyes a ’80-as években a stílusteremtő Joy Division-höz képest bátrabban ugrált az egyes zenei irányzatok között, legyen szó továbbra is a post-punkról vagy az alternatív rockról, a new wave-ről, netán a szintetizátoros popzenéről. A New Order az első korszakában, vagyis az 1993-ig terjedő időszakban hat nagylemezt jelentetett meg. A(z egyik) klasszikus anyagukat, az 1987-es keltezésű Substance-et azonban hiába is keressük, nem fogjuk megtalálni a korabeli stúdiólemezek között. Ha nem is párját ritkító, de kétségtelenül kivételes alkalom, amikor egy zenekar nem egy bizonyos sorlemezzel teszi le a maga névjegyét; a New Order esetében azonban mégis valami ilyesmiről, azaz pontosan erről van szó.
A Substance már az eredeti formájában is egy kellően zavaros, vagy legalábbis nehezen áttekinthető anyag lett, melynek a koncepciója eredendően az volt, hogy a zenekar 1981 és 1987 közötti kislemezeit gyűjtse egy csokorba. A kompiláció összeállítói azonban olyannyira összekuszálták a szálakat, hogy még manapság sem lehet teljesen tisztán látni a felsorakoztatott felvételek között. Az csak egy dolog, hogy a különféle fizikai formátumok (az alapvetőnek tekinthető LP, CD és kazetta változatok mellett ráadásul még DAT szalagok is készültek) eltérő időkorlátai az egyes változatokon bizonyos szerzeményeket kiszorítottak a sorból.
Az viszont már valóban kaotikussá teszi a dolgot, hogy a Substance gyűjteményen helyet kapott verziók némelyike eltér a korabeli kislemez változatoktól is. Mindezek tetejében az előd Joy Division-nek is készült egy azonos című gyűjteményes anyaga… Javaslom, hogy koncentráljunk a CD verzióra, melynek a „normál” kiadása két ezüstkorongon huszonnégy dalt tartalmaz… közel százötven percben. (Azt már csak zárójelben merem megjegyezni, hogy létezik egy négy CD-s változat is.) Ezen, első olvasatra minden bizonnyal mellbevágó számadatok ellenére mind a kritikusok, mind pedig a zenehallgatók lelkesen fogadták a kiadványt. Az utóbbira nézve elég említeni a brit toplistás harmadik helyezést és az egymillió példányszám feletti eladást. Az előbbi kapcsán pedig kiemelést érdemel, hogy a Substance-et a zsinórmértéknek tekinthető Rolling Stone magazin is felvette a maga sokat emlegetett 500-as listájára.
Hely, idő, és kétségbevonhatatlan háttér információk hiányában bele sem érdemes kezdeni az egyes szerzemények elemzésébe – a bookletben amúgy a dalok címei mögött sajátos iránytűkként ott vannak az évszámok is. Amilyen zavaros a koncepció, épp annyira puritán a kiadvány külső megjelenése, legyen szó az eredeti változatról, vagy akár az idei, remasteren átesett újrakiadásról. A körítés és a rendhagyó háttér ellenére a Substance a tökéletes belépő a New Order (’80-as évekbeli) világába, a monumentális csomag mindent felvonultat, amiről a zenekar a kezdeti években szólt, egyúttal pedig egy korrajz is az emlegetett évtized pop/rock-járól.
