Három év várakozás után megérkezett az új Lucifer korong és ismét elkalauzolnak minket a temetők és kripták világába, hogy ott szórakoztassák az egybegyűlteket. Kell ettől jobb évindítás?
A bandát a német Johanna Sadonis alapította, miután 2014-ben feloszlott az undergroundban nagy sikernek örvendő egylemezes The Oath. A furcsán rövid pályafutású zenekar – az első albumuk megjelenése után egy hónappal véget is ért a történet – egy érdekes elegyet játszott, a 70-es évek rockját keverték a doom metallal. Johanna ezt a koncepciót ültette át a Luciferbe és az első anyaghoz egy olyan doom legendát is csatasorba állított maga mellé, mint a Cathedral alapító gitárosát, Gaz Jennings-t. Valószínűleg az ő hatására a zenéjük inkább a doom metal felé tolódott, majd személyes ellentétekre hivatkozva az egész brigád lecserélődött Johanna körül. Ekkor lépett a képbe Nicke Andersson (egyben Johanna férje is), aki szintén nem ismeretlen név, elég csak az Entombed-ra vagy a The Hellacopters-re gondolni. Ekkor találta meg igazán önmaga soundját a Lucifer, amit azóta is tökéletesítgetnek. Zenéjük sokkal rockosabb lett és csak néha tűnnek fel doom riffek, igazi ős-Sabbath módra.
A legújabb eresztés, a Lucifer V (nem kell sokat agyalniuk a lemezcímeken) is ezt a vonalat viszi tovább, talán egy leheletnyivel több blues hatással, ami a Slow Dance in a Crypt című tételen érződik a legjobban. Kicsit kakukktojás a hangszerelése miatt, ugyanis ez egy zongorára épülő dal, de hangulatilag mégsem lóg ki, az egészet bejárja egy füstös, misztikus atmoszféra. A szövege akár egy tipikus szerelmesdalé is lehetne, ha nem arról énekelne Johanna hogy befekszik elhunyt kedvese mellé a koporsóba. Azért így csak emészthetőbb a metálosok számára is, nem?
Aztán itt van még az At the Mortuary, ami a maga 6 percével pár másodperc híján a leghosszabb Lucifer dal címét is elnyerhetné. Szerkezete inkább az első albuméra hajaz és olyan zseniális refrénje van, hogy másodjára már tuti ezt fogod dúdolni. Az elején lévő doom riff talán egy kicsit túlságosan hasonlít a második lemezes Faux Pharaoh-ra, de ennyi önmásolást én még simán el tudok nézni. A Strange Sister refrénje már sajnos nem sikerült ilyen jól, Steve Harris-módra van a cím elismételve párszor és ennyi, ami tud működni, itt azonban többet vártam. Kár, mert a dal többi része egyébként zseniális, a közepén lévő zongorás betét utáni gitárszólók az egész lemez egyik csúcspontja nálam.
A The Dead Don’t Speak meglepően hard rockosan indít egy AC/DC inspirálta gitártémával, de a szám többi része tipikus Lucifer, mégis talán ezt tartom a leggyengébbnek a lemezről. A kedvenceim mindig is a gyorsabb, rockosabb dalaik voltak, szerencsére ezekről sem feledkeztek meg, az első singleként kiadott A Coffin Has No Silver Lining, a Blue Öyster Cult ízekkel operáló Maculate Heart és a nyitó Fallen Angel mind azonnal ható slágergyanús darabok. A sötétebb tónusú záró Nothing Left to Lose but My Life az album legdoomosabb tétele, olyan gyönyörű eleganciával előadott gitárszólókkal, melyekre Iommi mester is elégedetten csettintene. Johanna is elképesztő teljesítményt nyújt, állítása szerint sosem járt énektanárhoz, a hangja természetes adottság. Az album két bónusszal érkezik, de mindkettő 1-1 dal lerövidített verziója, én inkább maradok az eredeti változatoknál.
Az okkult csapat ismét egy rendkívül erős anyagot rakott le az asztalra. Számomra a Lucifer III az etalon, azt nem tudja maga alá gyűrni, de így is a diszkográfia egyik ékes darabjává fog válni. Kíváncsi vagyok, hol fog landolni az évvégi listámon. Már csak egy koncertre vágynék lehetőleg egy füstös kis underground klubban. Ha szereted az oldschool felfogásban fogant laza rock ’n rollt súlyos riffekkel, a Lucifer a te zenekarod.
