Jövőre már a Darkest Hour is harminc éves lesz. Azért ez szép kor egy zenekar életében, bárhogyan is nézzük. Ráadásul a zenekar jelenlegi felállása már több, mint tíz éve változatlan, ami meg arra utal, hogy a tagok megtalálták az egyensúlyt. És akkor milyen is lehet egy új album, amire hét évet vártunk? Érdekes! Itt van a Perpetual Terminal.
Hiába vártam az új lemezt, nem volt időm pár napig rá. Nem vagyok egy hatalmas Darkest Hour rajongó, bár a régi Barba Negrás koncertjük nagyon tetszett. Számomra ez a zenekar tipikusan egy albumos banda. A The Human Romance hatalmas kedvencem, és nagyon sokszor lepörgettem, de azon kívül valahogy megállt számomra a banda. Valahogy azonban mindig szembe találom velük magamat, hajt a kíváncsiság.
A Perpetual Terminal azonban egy ízig-vérig érdekes lemez lett. Nagyon sok pozitív oldalát látom az anyagnak, illetve sok dologban azt vettem észre, hogy a zenekar lemaradt a “trendektől” és ettől kicsit avétos, még akkor is, ha ezek a tipikus stílusjegyek amúgy jók. Az előző albumhoz képest a zenekar hatalmasat javult a hangzásban. A torzított gitárok nem azt mondom, hogy tisztábban, hanem sokkal inkább kivehetőbben szólnak. Direkt meghallgattam a Godless Prophets & the Migrant Florát, majd egyből utána a friss anyagot és két lényeges változást vettem észre. Az egyiket már említettem, a másik pedig, hogy John sokkal több hangszínt használ, jobban variálja az ordítását. A korábbi lemezekhez képest előtérbe került egy sokkal mélyebb öblösebb hörgési stílus, ami elsőre kicsit furcsán hatott. Bennem van egy hangkarakter, amit az évek alatt épített ki a csávó.
Az előzetesen megismert Perpetual Terminal, a lemez címét is adó dal, már felkeltette korábban az érdeklődésemet. Előrevetíti, hogy itt több kísérletezés lesz, de azért egyből a képünkbe kapunk egy gyors, tipikus DH-s tuka-tuka , nyomkodós témát. A klasszik rajongóknak ezzel a tétellel semmi bajuk nem lesz, tökéletes kezdésnek.Ellenben a második daltól indul az ámokfutás. A Societal Bile tétellel akár Dimebag-et is megidézhetnék. Az egyik problémám éppen ez a lemezzel, hogy iszonyatosan sok Vulgar Display Of Power áthallás van, rengeteg Dimebag sound. Ez több dalban is előjön, sőt néhol konkrétan olyan, mintha a This Love témáját hallgatnám.Ettől függetlenül például az A Prayer To The Holy Death ének témája tök jó, illetve a dobok nagyon jól szólnak, de a gitár szólókkal továbbra sem vagyok kibékülve. Olyan, mintha különböző dalokból lennének összerakva. Aztán megérkezik a One With The Void, ami egy zseniális szerzemény! John tiszta éneke, magával ragadó, pláne ezzel a melankólikus témával. A zenekarnak az egyetlen egy hibája, hogy ezeket a megoldásokat, ha tíz-tizenöt évvel korábban behozzák, akkor újra hatalmasat mehettek volna. Most sokkal inkább azt érzem, hogy csak életjelet adnak magukról. Itt vagyunk, helló! De az eget már nem rengetjük meg. Felkerült a lemezre egy Amor Fati nevű instrumentális tétel is, ami tök jól szól, érdekes, de különösebben nem járul hozzá a lemezhez. A Love is Fear és a New Utopian Dream tipikusan DH tételek, nem fog bennük csalódni az ember. Noha, az utóbbi azért egy lassabb szerzemény, ami egy jó adag Lamb Of God hangulatot is idéz a dobok terén. A lemez vége felé azonban elérkezik a kedvenc tételemhez, ami akusztikus gitár témával nyitja meg a fejletépést. Lírain indul a Mausoleum, azonban marhára nem úgy fejeződik be. Igazából, annyira Psychotic Waltz hangulatom van a gitártémától, hogy egyből szerelmes lettem első hallgatásnál ebbe a dalba. Imádom az énekkel, amit csináltak és noha az elején nem értettem, hogy minek vadulni ennél a dalnál, idővel megértettem. Zseniális!
Nehezen adta meg magát a Perpetual Terminal. Az első két hallgatás után nem is tudtam, hogy látom majd meg benne a pozitívat, aztán valahogy átkattant az egész, és nem mondom, hogy tökéletes lemez, de kellemes hallgatnivaló. Felidézi a régi időket, amikor fiatalok és szépek voltunk. Egy utolsó, komolyabb életjelnek egy tökéletes album, aztán meglátjuk, hogy merre kanyarodik a zenekar szekere.
