Állítólag mikor Phil Anselmo 96-ban túllőtte magát épp Iron Monkey szólt, ami elborultabb metálos körökben akár jó ajánlólevél is lehet, azonban a többség azért mégis inkább önmagáért kedveli a bandát. Hét év elteltével már a kanyarban az új lemez, aminek nem csak Fülöp örülhet, de a sallangmentes sludge metal hívei is pattinthatnak egy ünnepi sört.

Az Iron Monkey zenéjét a szaksajtó általában a Black Sabbath és az Eyehategod közé lövi és ehhez csupán annyit fűznék hozzá, hogy elég megúszós bármilyen sludge/doom zenekart Birmingham bandájához hasonlítani, azonban a nyilvánvalón túl az Eyehategod párhuzam elég jól megállja a helyét. Ott mondjuk talán kicsit több a tempó meg a  hardcore/punk, míg a vasmajom inkább a doom-os hagyományokat ápolja, egyszóval ugyanazok az összetevők, csak mások az arányok.

Persze nekik sem remeg a térdük, ha meg kell nyomni a gázpedált (lásd pl. Red Flag, Exlexed), de többnyire az örlős középtempókban hisznek, amit én speciel jobban bírok a sebesség mániánál.

A vokális rész viszont némiképp feszegeti határokat, még akkor is, ha valahol műfaji elvárás ez a rosszindulatú artikulálatlan acsarkodás. Johnny Morrow (R.I.P.) után Jim Rushby a gitározás mellett a mikrofon mögé is beállt és bizony ő sem bajlódik sokat a dallamokkal (a Concrete Shock című nótában ugyan van némi erőlködés, de lehet csak én képzelődöm).

Jó sludge / doom lemezhez méltó módon a Spleen & Goad bőkezűen méri a perceket, a záró zajolás O.D. Rose-t leszámítva inkább a 6-7 perces nóták dominálnak, melyek az ének miatt néha még hosszabbnak is tűnnek, viszont ezt is csak az én virág lelkem szorozza fel, egy tisztességes metálfej vigyorogva fog bent ragadni ebben az időcsapdában.

Vérbeli underground lemez a befogadhatóságra való legminimálisabb törekvés nélkül ami csak azért négyes, mert nálam landolt. Április 5.-től aztán a célközönség is elmerülhet a fekete iszapban, akik majd biztosan rávágják a maximális koponya számot.

Fotó: Kat Hickey