A Sum 41 harminc év zenélés után döntött úgy, hogy lerakja a hangszert és feloszlatja saját magát. Nagyban zajlik a búcsúturné, miközben a zenekar kihozza az utolsó Heaven :x: Hell névre keresztelt dupla albumát. Remek lezárása lesz-e a zenekar karrierjének vagy hatalmas pofára esés? A kérdés jogos, de vajon merre fog billenni a mérleg nyelve?

Nehéz helyzetben vagyok, több szempontból is. A kétezres évek elején, amikor berobbant a zenekar a köztudatba engem is elkapott a zenéjük. Az első két albumot azóta is klasszikusnak tekintem, sok szempontból. Ellenben az is tény, hogy azon az első két lemezen túl a zenekar nem igazán alkotott maradandót, mondhatni, hogy sokkal inkább csak vegetált. Ebből kifolyólag, amikor 2022-ben a két első albummal elérkeztek hozzánk is, gondolkodás nélkül indultam a Papp Lászlóba. Milyen jól is tettem, hiszen a búcsú turné egy az egyben elkerül minket, így volt esélyem, úgymond még a nagy klasszikusokkal látni a zenekart. A koncerten csak álltam és egyik szemem sírt a másik meg nevetett, hogy milyen régen volt ez, amikor menő volt, milyen korszak volt az. 

Ellenben most itt vagyunk 2024-ben, amikor is az hódít, hogy az emberek jó része már csak dalokat hallgat. Amikor rengeteg zenekartól azt halljuk, hogy csak EP-ben gondolkodnak, mert a teljes albumok halottak. Erre a pop-punkrock koronázatlan királyai, búcsú albumként bedobnak egy dupla albumot, amin összesen húsz tétel szerepel. A húsz tétel marha sok! Még abban az esetben is, ha ez egy ilyen anyag. Nem is tudtam, hogy menjek neki, mire készüljek, hiszen az elmondások szerint, a lemez egyik fele barátságos könnyed anyag lesz, a másik meg a vérbeli rockos anyag. Nézzük mit is tud ez a zenekar, ha a mennyekben vagy éppenséggel a pokolban van.

Az előzetes híresztelés ellenére, én nem tudom többszöri hallgatás után sem külön választani az anyagot. A lemez mind a két részén vannak könnyedebb és húzósabb, fogósabb témák egyaránt, így ez a heaven/hell koncepció nálam már az első hallgatás során megbukott. Mondjuk azt, hogy remek pormózási lehetőség volt, a marketingesek jól kitalálták az egészet, de semmi több nincs mögötte. Az albumot punkrock múzeumban forgatott Waiting On A Twist Of Fate nyitja, ami remek választás volt nyitó dalnak. Egyszerű, magával ragadó, benne van Deryck jellegzetes éneke stílusa, így az új és a régi generációs rajongóknak is szimpatikus lehet az album eleje. A dalban pedig benne van minden, ami a zenekar életművében. Virga szóló, lelassult kiállás, sample és hatalmas dallamok amit az ordítás vált fel. A Landmines ugyancsak remek választás, mert egy tökéletes búcsú dal, ahogy azt (ha eléggé tökös) a kor másik nagy zenekara a Blink 182 is teszi a One More Time-mal. Nem fogja magát vissza a zenekar és már a lemez elején iszonyat lendülettel támad a hallójárataidra, ahogy az hallható a Can’t Wait-ben is. Biztos, hogy koncerten a kiállásként szolgáló hatalmas ordítás hatalmas kedvenc lesz, és remekül fog mutatni a koncertfelvételeken, ahogy több tízezer ember ordít egyszerre.

Azért a negyedik dalnál már érzi a zenekar is, hogy kell valami líraibb, kicsit lassabb szerzemény, különben oxigén maszkra lesz szükségük. A Time Won't Wait pontosan ezt a célt szolgálja, illetve azt, hogy a tiniket behúzza a rock zenébe. És itt mutatkozik meg a zenekar erőssége igazából. Nem azért lettek híresek mert hatalmas dalokat írnak folyamatosan, hanem sokkal inkább remek ugródeszkaként működnek. Azért azt meg kell jegyezni, hogy a Future Primitive sebessége előtt le a kalappal. A következő daloknál azonban érzek némi visszaesést, és sokkal inkább kelti bennem azt az érzést, hogy kicsit időhúzás gyanánt szolgálnak a “Heaven” oldalon. Noha Jonny Libertine-al még megpróbálnak egyet oda csapni. A Radio Silence zárja az album első részét, ami kellően epikus, lírai, már-már túlzottan giccses is. Első hallgatás után azt gondoltam magamban, hogy ha ilyen az első, könnyedebb rész, akkor mi lesz vajon a második résszel?

A Preparasi A Salire eleje kétségeket ébresztett bennem. Autotune? rádióbarátság LVL 1000? Melankolikus zongora betét? Mi lesz itt? Igaz, hogy csak egy rövid átvezető, de akkor is! Azért a Rise Up meghozza a kedvet a lendületével, habár ehhez hasonló dalokat már korábban is hallottunk. Hiába marad meg a lendület a következő számok alatt is, azt érzem, hogy a lemez második felére kezd kifulladni a zenekar. Ugyanazokat a riffeket, ötleteket hallom, nincs benne olyan újítás, ami miatt azt mondanám, hogy szükség van ennyi dalra. Volt egy pont, ahol azt éreztem, mint az új Green Day-jel, hogy jó az anyag, de nem kell semmi komolyabbat várni. Ezek után a Saviors-t ismét meghallgattam és azt mondom, hogy az egy nagyon király album, idős punkrockerektől, ellenben a Sum41 nem teljesen úgy zárja le ezt a fejezetet, ahogy tehetné. Sokkal szimpatikusabb lett volna egy rövidebb, de kimagaslóbb dalokkal lezárni a harminc évnyi kemény melót.

Lehet jobban járt volna a zenekar, ha az anyag egy részt elrakják öt-hat évvel későbbre, amikor lenne amúgy is valami jubileum. Nem mondom, hogy rossz, távol van a rossztól, de közel húsz számon át nagyjából ugyanazt hallgatni nem egy izgalmas dolog. Aztán meg az is lehet, hogy néhány év múlva teljesen máshogy állok az anyaghoz és azt mondom majd, hogy húsz zseniális dallal zárta a karrierjét a zenekar. Abban bízom, hogy nem fognak s*gget csinálni a szájukból és tényleg tisztességgel fejezik be ezt a harminc évet.