Új zenekarok után kutakodni már nem is csak szórakozás a számomra, hanem kötelesség. Minden reggel, amikor a gép előtt kezdem a napot az egyik első dolgom megnézni, hogy milyen friss zenéket pakoltak fel a kedvenc YouTube csatornámra. Az idei év eddig nem túl kecsegtető, de talán most a március végével, április elejével elkezdenek jönni a jobb lemezek. Kapásból itt van az O ZORN! Vermillion Haze című albuma!

Én is amellett vagyok, hogy manapság érdemesebb rövidebb, félóra alatti lemezeket készíteni, mert egyszerűen az embernek nincs lehetősége nyugodtan végighallgatni. Ehhez képest a Vermillion Haze majdnem háromnegyed óra, viszont végig szórakoztató, így ezt az állításomat felül is írta egyből. A csapat amúgy Kaliforniából származik, négy tagot foglal magába, mindezek mellett pedig ez a harmadik albumuk 2017 óta. Mi meg mégsem hallottunk eddig róluk…

Az egész zene alapjáraton a hangzással fogott meg magának. Nincsenek itt hatalmas feltalálások, de mégis olyan atmoszférát tudott teremteni ez a négy tag, hogy egyből újra el kellett indítanom az albumot már az első hallgatás után. Ami ebben az évben azért komoly teljesítmény egy-egy zenekartól. Úgy tudnám leírni, hogy a dobok a sok tamos témáknak köszönhetően, hozznak egy törzsi érzetet a zenének, amit egy jó erős adag doom hatással kevernek. Anno az Ufomammut csinálta azt, hogy egy kisebb színházteremben rögzítette az egyik albumát, kihasználva a terem akusztikai előnyeit. Az O ZORN! esetében ez nem így volt, de mégis azt érzem amikor hallgatom őket, mintha egy barlangban vagy egy hasonló színházteremben játszanának. A gitárok át vannak itatva fuzz-al és lassan, lomhán tolják maguk előtt az éneket, ami megbabonáz. Az ének terén nekem van egy hatalmas Pepper Keenan (Corrosion Of Conformity) érzetem, de nem a stílus miatt, hanem sokkal inkább a hangszín miatt, persze lehet, hogy ez csak nekem tűnik így. Akárhogy is van, az elmúlt pár napban azt érzem, hogy akaratlanul is ezt az albumot rakom be újra és újra.