RockStation

Albumsimogató: Alice In Chains - Jar Of Flies (Columbia, 1994)

Nézd, Mama! Milyen szép legyek!

2024. április 21. - KoaX

alice-in-chains-jar-of-flies.jpg

Az Alice In Chains egy tipikusan olyan zenekar, akit az apróbb hibáival is imádunk. Akikről nem tudjuk elképzelni, hogy valaha is lehetnek boldogok, elégedettek, vagy szar arcok. Egyszerűen egy olyan zenekar, akit a maga búskomor ábrázatával együtt imádunk. Hiszen arról énekelnek, amit mi is átélünk, ha nem is nap, mint nap, de bizonyos időszakonként biztos. Harminc éves a zenekar leghíresebb EP-je.

Mai fejjel nagyon nehéz úgy beszélni egy EP-ről, hogy az félóra hosszú. Számomra az EP-k mindig is egy-két dalos anyagot jelentettek, amik megmutatták, hogy mire is számíthatunk a következő lemezen. Ehhez képest a Jar Of Flies hét dalt tartalmaz, ami manapság simán megállja a helyét, mint teljes értékű stúdióalbum. De, hol is járunk most?

1993-at írunk, a zenekar a Dirt elsöprő sikerű turnéján van, ahol kirúgják éppen a basszusgitárosukat, mivel az túlzottan is szoros barátságot kötött a kábítószerrel, így Mike Starnak mennie kell. Helyét Ozzy Osbourne mellől egy bizonyos, Mike Inez vette át, aki azóta is a zenekar basszusgitárosa. Azonban Mike szerepe itt még korán sem volt bebetonozva, ez később a stúdióban fixálódott csak. 

A zenekarnak azonban nem volt könnyű sorsa. A turnéról hazatérve hajléktalanná vált a banda, ugyanis nem fizették a lakbért. Azonban a srácok nem estek kétségbe, becuccoltak seattle-i London Bridge Stúdióba, így megoldódott  a lakhatásuk, viszonylag könnyen. Az Alice in Chains június–augusztusi Lollapalooza koncertjét követően, Jerry Cantrell gitáros felhívta Toby Wright producert (aki olyan nevekkel dolgozott együtt, mint a Biohazard, Fear Factory, Slayer, Soulfly) azzal a javaslattal, hogy dolgozzanak együtt egy új anyagon. Wright pozitívan reagált, és tíz napot le is foglalt a London Bridge Stúdióban (ebben a stúdióban lakott a zenekar) Cantrell megígérte a producernek, hogy mire stúdióba vonulnak már lesznek dalok bőven a felvételek előtt. Meglepetés következik: Cantrell nem tartotta be az ígéretét, sőt úgy állítottak be a stúdióba, hogy egyetlen egy kész szerzeményük sem volt. Sean Kinney dobos így emlékezett vissza a stúdióba való bevonulásról: 

“Egy év hangos zenélés után hazajöttünk, és az utolsó dolog, amit tenni akartunk, az volt, hogy azonnal felcsavarjuk az erősítőket. Csak bementünk a stúdióba dalok nélkül, hogy megnézzük a kémiát az új basszusgitárossal. Minden egyből a helyére került.”

Az első felvételre, sessionre 1993. szeptember 7-én került sor Layne Staley is visszaemlékezett egy interjúban az esetről:
"Csak be akartam menni néhány napra a stúdióba az akusztikus gitárjainkkal, és megnézni, mi történink. Soha nem terveztük, hogy az akkoriban készített zenénket kiadjuk. De a lemezkiadó meghallotta, és nagyon tetszett nekik, amit készítettünk pár nap alatt. Számunkra az volt az élmény, hogy négy srác összejött a stúdióban és zenéltek.”

A zenekar feszített tempóban dolgozott, napi 14-18 órát simán a felvételekkel töltöttek, amik végül mindösszesen egy hét alatt elkészültek. Az albumot egy Neve 80-68 keverőpulton rögzítették magnóra, mert Wright azt akarta, hogy az album akusztikus hangzása a lehető legtermészetesebb legyen. Az album számaival nem tököltek a srácok, többnyire egy-két felvételen belül rögzítették őket, így egy igen természetes, tiszta, zsigeri anyagot kaptunk. Az utolsó felvételekre szeptember 14-én került sor, ezek után Wright a Los Angeles-i Scream Studiosban keverte az albumot. szeptember 17-22 között.

Na, és mit kap a hallgató a pénzéért cserébe? Harminc percnyi borzongást és egy olyan nagy részt akusztikus lemezt, amit soha nem fog elfelejteni, ha egyszer meghallgatja. Noha én is jó ideig mellőztem ezt a lemezt, most az újrakiadások miatt elővettem, és többször is lepörgött, ami inspirálta ezt a cikket is. Valami különleges módon imádom a grunge zenét, legalább annyira szerelmese vagyok, mint a stonerrocknak, habár nem  is állnak annyira távol egymástól. A Rotten Apple és a basszus futama, illetve, ahogy bekúszik Kinney dobja, Cantrell riffjeire, amit alátámaszt a mélabús énekszólamok. A hallgató egyből tudja, hogy itt nem lesznek olyan hatalmas énekek, mint a Man In The Box-ban. A Jar Of Flies egy sokkal inkább befelé forduló, énközpontú anyag, amit nem akarsz társaságban hallgatni. Amit a sötét szobában hallgatsz, amikor magad alatt vagy, hogy egy kicsit még jobban gyűlölhesd a világot. De mindeközben ott vannak a dallamok, amik pedig azt erősítik, hogy holnap azért jobb lesz minden akármennyire is rohadt az az alma.

A Nutshell a világ egyik, ha nem a legszebb akusztikus szerzeménye, amit rock zenekar írt. Sokkal jobban szeretem, mint a Polly-t vagy bármi mást, noha a Dumb van még hasonló helyen a szívemben. Én nem tudom, hogy Cantrell a drogoktól ilyen zseniális zeneszerző-e vagy csak a vérében van, de mindig meg tudja úgy érinteni az ember lelkét, hogy minden egyes album lejátszása után megváltozik egy kicsit az élet. Ha pedig a második dal után nem ezt érzed, akkor lehet, hogy állítani kell valamit a receptorokon.

Az I Stay Away egy olyan dal, ami számomra mindig a Karácsonyt juttatja eszembe. Eléggé hülye egy érzés, de mit csináljak vele? Valamiért az ünnepekkel kötöm össze, ahogy kezdődik a dal, a nyújtos ének résznél pedig egy az egyben az ugrik be, amikor jönnek a rokonok, vagy mi utazunk hozzájuk. Imádom, hogy kellőképpen lehet hallani a basszusgitárt, ami gyönyörűen szól. Kinney remekül együtt tudott már itt is lélegezni Inezzel. A No Excuses elejét a mai napig nem értem meg, hogy képes ember eldobolni, de szemmel láthatóan, illetve füllel hallhatóan van, akinek megy ez. Egy tökéletes AIC esszencia, amiben benne van, hogy a két énekes mitől is olyan erős együtt. A Whale & Wasp-ben imádom a cselló hangját, illetve ezeket a bálna hangokat, amiket mindenki a Gojira-val azonosít pedig…. 93-ban már megírták őket, most akkor lepottyantak az égből a bálnák, ugye? Az instrumentális szerezmény után a Don’t Follow következik, amiben  Cantrell újra és újra megmutatja, hogy miért is korunk egyik legnagyobb dalszerzője, aki több, mint harminc éve a pályán van töretlenül. Amúgy ez a szerzemény előrevetíti, hogy Jerry sokkal szélesebb skálán mozog zeneileg, mint amit idáig megszokhattunk tőle. Az anyagot a Swing On This zárja, ami nekem egy kicsit fura szerzemény, mert nem vagyok egy swing rajongó.alice-in-chains-jar-of-flies.jpgHiába telt el harminc év, ezt az albumot is újra és újra meghallgatjuk és imádjuk. Ez az az album, amit még a rock zenét nem annyira kedvelő ismerősökkel is szívesen meg tudunk hallgatni közösen. Ez az az album, ami melengeti a lelkemet miközben gyűlölöm a világot az összes kegyetlenségével. Ez egy remek Alice In Chains lemez, ami örökké fenn fog maradni.

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr7518353597

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum