A Svoid Spiral Dance című EP-je megjelenése óta az általam legtöbbet hallgatott hazai kislemezek között van. A 2018-as, négy dalos kiadvány három saját szerzeményt és egy feldolgozást tartalmazott. Az említett kislemezre került felvételek pedig az általános hangulattól – aurától – eltekintve köszönőviszonyban sem voltak azzal a műfajjal, amellyel a miskolci alapítású formáció a 2010-es évek elején a magyar underground térképére helyezte magát.
A korai időszak kozmikus black metaljától a két zenész folyamatosan távolodott, hol kisebb, hol nagyobb lépésekkel; az említett EP megjelenésének időszakában pedig a legkézenfekvőbb módon dark rockként volt jellemezhető a Svoid zenéje. A belső dinamikát, az alkotás folyamatát ugyan nem ismerem, de a két zenész, S és Gravel által létrehozott formáció hasonló elven működhet, mint a norvég Darkthrone. Mindkét szereplő részt vesz az alkotásban, illetve az egyes hangszereket is felváltva kezelik. Emellett széles horizonton szemlélik a zenei világ eseményeit, legyen szó akár az extrém műfajokról, akár a metalon kívüli egyéb sötétebb zenékről.
Zenefanatikusokról lévén szó, különféle hangszeres leosztásokban mindketten rengeteg egyéb formációban is érintettek. A Neptunian hosszú szünet után érkezett, Dánielék ugyanis 2016 óta az említett EP-n kívül mindössze egy dallal jelentkeztek. Részemről üdvözlendő, hogy a Neptunian a Spiral Dance csapásvonalán halad tovább, ha nem is minden szempontból tekinthető nyílegyenes folytatásnak. István és Dániel tovább látnak, messzebbre tekintenek a dark és a gótikus rock, valamint a post punk zenékben jól bejáratott neveknél.
Én ugyan nem vagyok ilyen jól tájékozott, de a stílusformálók, mint a The Cure, a korai The Sisters Of Mercy és a The Mission vagy a Joy Division befolyását, jelenlétét továbbra is érzem a dalokban. A szellős gitárjáték révén némely epizód tekintetében olyan életigenlőbb zenéket is említhetnék, mint az 1984 előtti U2 vagy az egészen korai The Cult (konkrétan a Dreamtime lemez időszakára gondolok). A black metal pedig az EP-vel ellentétben ezt a szűk háromnegyed órányi zenét nemcsak mint hangulat járja át, hanem a szélsőséges vokálok okán ténylegesen is jelen van.
Még a kislemez kvázi slágergyűjtemény volt, addig a Neptunian már csak a szélsőséges vokálok miatt is tüskésebb, kevésbé megfogható dalokat rejt. A korongon tíz szerzemény és egy rövidebb átkötő kapott helyet. Utóbbinak, a Clavicula Nox című akusztikus közjátéknak természetesen semmi köze az azonos című 1998-as Therion dalhoz. A zömmel három-négy perces tételek kerek egészek, tehát most sem az álművészkedő mázzal megkent kísérletezés, hanem tényleges dalok megírása volt a cél.
Az anyagnak van egy hangulati íve, de az erőviszonyok mindvégig kiegyenlítettek, a tracklistben nincsenek töltelékekkel megpakolt blokkok. Némiképp sarkítás, de a nyitó és félig-meddig címadó Neptunian Genesis-be akár egy-két perc erejéig is elég belefülelni, hogy az ember határozott döntést hozhasson arról, hogy az előtte álló bő negyven perc hozzá, neki szól-e. Az extrém vokálok nélkül – az első tiszta énekdallamokra a harmadik tételig kell várnunk – a Svoid mai zenéje a Grave Pleasures vagy a Hexvessel profiljával rokon, jelen formájában viszont inkább a legutóbbi Tribulation EP-t vagy az egykori In Solitude dolgait juttatta eszembe. A domináns basszushangzás révén pedig mindvégig itt kísért a Joy Division szelleme is.
Engem elsősorban az olyan, dallamos vokálokkal megerősített szerzemények győztek meg, mint a hirtelen lekevert befejezést kapott All Torn Apart vagy közvetlen folytatása az In Sacred Magic, illetve a klasszikus Tiamat világát hozó Moonwise Journey.
A Neptunianról összességében elmondható, hogy egy átgondolt, de a szerzők black metalos múltjából eredően mégis ösztönös lemez, melynek megismeréséhez, befogadásához a fent hivatkozott zenekarok ismeretében hallgatói oldalról extra erőfeszítésekre sincs szükség.
