A The Black Keys amerikai voltát többé-kevésbé az utóbbi lemezeik borítói is jó előre elárulják. Az El Camino, a Delta Kream és a legutóbbi Dropout Boogie után az idei Ohio Players esetében is pontosan ez a helyzet, sőt most a borító nélkül önmagában a lemez címe is tökéletes támpont lehet.

A forma tehát ezúttal szintén megbízhatóan prognosztizálja a tartalmat, az Ohióban alapított duó ugyanis vérbeli amerikai muzsikában utazik. A Patrick Carney dobos és az ütősök kivételével a stúdióban minden egyébért felelős Dan Auerbach által alkotott formáció az ezredforduló környékén alakult. Az pedig csak a jelen ajánló összeállításakor esett le, hogy az idei lemezzel együtt már épp egy tucatnyi The Black Keys korong készült.

Nem is tagadom, hogy az előzmények tekintetében vannak hiányosságaim. A két zenész muzsikáját illetik garázs rock, blues rock, indie rock megjelölésekkel, vagy akár punkos jelleggel is, és voltaképp így, együttvéve mindez igaz is rájuk. A nagy egészet alkotó százalékos arányokat jómagam ugyan nem tudom felállítani, de ha csak egy jelzős szerkezettel írhatnám le őket, az amerikai rock lenne az, ami voltaképp egy nem létező műfaj, egyben pedig egy megfoghatatlan, képzeletbeli halmaz. De szerintem mégis erről van szó, hiszen kb. minden itt van, ami a brit invázió kezdetétől a hagyományos értelemben vett (mai nevén retro) rockzene berkeiben az Atlanti-óceán túlpartján történt.

A The Black Keys nem egy agyalós zenekar, ők minden téren az egyszerűség hívei. Ez a kijelentés a külsőségek tekintetében a bevezetőben emlegetett grafikákon túl bármilyen promo fotójuk vagy élő fellépésük lenyomata tekintetében tartja magát. Zeneileg is ugyanez a helyzet. A békebeli, háromnegyed órás lemezhossz az LP-korszakot idézi, ráadásul ebbe a terjedelembe most tizennégy nótát sikerült bepasszírozniuk.

Nem az egyszerűség irányába mutat, hogy a stúdióban a két főkolompost több tucatnyi vendégzenész segítette ki, de a végeredmény pejoratív értelemben mégsem lett sokszínű, vagy széttartó. A meghívottak inkább baráti szívességet tettek, nem az egók csillogtatásáról volt szó. Ha nem olvasok utána, le sem esett volna, hogy Liam Gallagher és Beck is több dalban háttérvokáloznak.

Amennyiben párhuzamot kellene vonnom egy itthon jobban bejáratott névvel, a nyers, naturalisztikus megszólalás okán első blikkre az egykori kortárs The White Stripes jutna eszembe, másodikra viszont az amerikai Beatles, azaz a The Byrds. A dalokban szép számmal akadnak a ’60-as évekbeli rockzenészek által rendszeresített olyan hangszerek, mint a Hammond orgona, a tambourine, a konga vagy a különféle rézfúvósok. Ez a két csávó megmaradt vérbeli hobby muzsikusnak, annak ellenére, hogy jó ideje a mainstream részei. Ez a kettősség pedig a védjegyük.

Az Ohio Players az a fajta lemez, amely kapcsán nem látom értelmét egyes nóták kiemelésének, ugyanis ennek itt nem lenne miértje. Egy kivételt mégis tennék, ez pedig a számomra oda nem illő vokálokkal megbolondított Candy and Her Friends. Ha már ők is egyszerűen fogalmaztak, zárszóként én is ezt teszem; az Ohio Players egy jó rocklemez, a ’60-as évek szellemében. Nekem pedig az eddigieknél jóval alaposabban kell elmerülnöm az előzményeiben.