A power metal svéd kereszteslovagjai (csak hogy állandó jelzőnket alkalmazzuk) idén nyáron már a tizenharmadik nagylemezükkel jelentkeznek. Az Avenge the Fallen ismét az eredeti kiadójuk, a Nuclear Blast zászlaja alatt lát napvilágot, akikkel közösen igencsak jó munkát végeztek a várakozások felsrófolásában.

Aki szorgosan követi a rockvilág híreit és történéseit, többször is belefuthatott a Hammerfall nevébe az elmúlt hónapokban. A három előzetes dal (ebből kettőt videóval is megtámogattak), az interjúrészletek, a bejelentett turné és hasonlók sűrűn pörgették a zenekar nevét a köztudatban, így keveseket érhet meglepetésként, hogy elkészült az Avenge the Fallen.

Ami engem illet, kimondottan szeretem a himnuszaikat, és az energiától feszülő, indulószerű döngetéseiket. Továbbá az sem zavar, hogy a Manowar nekik is lefénymásolta a Nagy Metal Közhelyszótár egy példányát; életem nagy kérdéseire nem az ő szövegeikből várom a választ. Akinek ciki, vagy elavult, hogy szegecses bőrökben sárkányokról meg a metál dicsőségéről énekelnek, az már rég elhagyta őket, vagy talán sosem hallgatta. Mit várok akkor egy Hammerfall nagylemeztől? Azt, hogy a műfaj egyik vezető zenekaraként emlékezetes dalokat írjanak, és az adott lemez fontos és releváns szelete legyen az életműnek. A promóciós anyagokban a zenekar pontosan ezt ígérte, sőt, még erősebben fogalmaztak:

Olyan zenekar akarunk lenni, ami csak azért ad ki új dalokat, hogy legyen mivel turnézni, vagy összekapjuk magunkat és újabb kihívásokat keresünk? Manapság, amikor az emberek egyre rövidebb ideig képesek valamire odafigyelni, mi továbbra is teljes albumokban gondolkodunk. Néhány jó nóta azonban még nem tesz ki egy erős albumot. Egy erős album tele van kiváló nótákkal, és mi pont ezt kínáljuk az Avenge the Fallen képében.

Mindezek ellenére óvatosan közelítettem az anyaghoz, amivel a kiadó jóvoltából már bő egy hónapja ismerkedhettem. Nemcsak azért, mert a hangzatos ígéretekkel eleve óvatos vagyok, hanem inkább amiatt, mert az előző Hammer of Dawn komoly csalódás volt, igazából az azelőtti Dominion se hagyott mély nyomokat bennem, sőt, nagyon mélyre kell ásni az emlékeimben, ha valóban erős Hammerfall lemezt kellene felidéznem. Nem mondom, hogy vert helyzetből indultak a svédek, de tény, hogy a mindent elnéző rajongó helyett a karba tett kézzel álló kritikus attitűdjét vettem fel.

A címadó dal egyből magasra teszi a lécet, egy klasszikus, csordavokálos Hammerfall himnusz képében. A bevezetőben távolról halljuk a „Bosszú-bosszú!” csatakiáltást, majd egyből a refrén robban be, és onantól nincs megállás. Így kell egy lemezt indítani! Mindjárt a második benyomás pedig az, hogy mennyire szépen, testesen szól a lemez, de erre még visszatérünk.

Mint megtudtam, az újabb lemezek mindegyikén van egy dal, ami hagyományosan visszautal a zenekar múltjára. Ennek ismeretében megbocsátható, hogy a voltaképpen ön-tribute-ként értelmezhető The End Justifies-ban újra elsütik a Heeding the Call teljes bevezetőjét, a szövegében pedig a zenekar mottóját, a Hammerfall dalból átemelt „A metal heart is hard to tear apart” szövegrészt. Mindezzel együtt, a tempós-kétlábdobos The End Justifies egy nagyon erős dal, nem véletlenül lett belőle az egyik felvezető videó.

A hármas Freedom már halványabb, és ebben is van egy kis önidézés, csak éppen nem szándékoltan; a vége felé a Steel Meets Steel egyik dallamát véltem belehallani. A lemez fénypontja számomra a Hail to the King, a nyitószámhoz hasonló metálhimnusz, garantáltan közönség-énekeltetős kedvenc lesz. Szigorúbban nézve az egész dal egy nagy, kiabálós refrén, még a riff is ugyanazt a dallamot hozza. Érdekes sztori a keletkezése is, ugyanis Oscar Dronjak gitáros a Helloween-nel közös amerikai turné közben írta. Már napok óta bajlódott vele, amikor is a Los Angelesben lejátszott koncertjük után rohant vissza a turnébuszba, hogy végre befejezze. Ez végül sikerült, de csak utána tudta meg, hogy egyik nagy kedvence, Chris Jericho pankrátor-énekes, Frank Bello az Anthrax-ből, valamint Jay Ruston, aki később a lemez vokál-producere lett, mind meglátogatták a többieket a backstage-ben. Ő meg ugye mindebből kimaradt, de legalább lett egy klassz daluk, nem igaz?

A kötelező ballada indítja a lemez második felét, a Hope Springs Eternal képében. Megvan benne minden alkotóelem, amiért az emberek szeretik a balladákat, illetve amiért én meg nem szeretem őket. Joacim Cans énekes szerint egy lemez nem lehet teljes ballada nélkül, továbbá, a koncerteken a lassú szám gyakorlatilag az énekes szólója, ilyenkor tudja megvillantani a tudása legjavát. Joacim e tekintetben szerencsés, mert a hangja semmit sem kopott, és a régi hangterjedelme is megvan még, egyelőre nem kellett a dalokat más hangnembe átírni, hogy élőben is előadhassa őket.

Időzzünk el kicsit a produkció részletein is! A borító szokás szerint a zenekar emblematikus figuráját, Hectort ábrázolja, a kép a szabadságot hivatott bemutatni. Ami a hangzást illeti, nem is tudom volt-e olyan Hammerfall nagylemez, ami ennyire szépen szólalt meg. Élnek a dobok, a riffek – a műfaj kereteit betartva – vastagok, Joacim énekteljesítményét pedig külön is megsüvegelném. De az egész zenekaron érződik, hogy jó formában vannak, nem rutinmunka az Avenge the Fallen, legalábbis produkciós szempontból. Hallatszik, hogy az apró részletekre is odafigyeltek. Fredrik Nordström volt a producer és hangmérnök, az éneket pedig Jay Ruston irányítása mellett vették fel.

Az utolsó 4 dal azonban úgy szalad át a hallgatón, mint a görögdinnye után küldött aludttej, olívaolajjal keverve. Értem ezalatt, hogy egy fia emlékezetes momentum sincs bennük. Elfogadom, hogy egy album nem állhat kizárólag slágerekből és csúcspontokból (habár vannak, akiknek néha sikerül), de ezek tényleg nélkülözik a karaktert és az ihletettséget. Szerintem szerkesztési hiba, hogy minden erősebb pillanat a lemez első felére jutott, az albumot záró hatperces Time Immemorial nem alkalmas rá, hogy emelkedett hangulatban engedje el a hallgatót – még ha ez is lehetett az eredeti szerepe.

Most, hogy már az „új fiú” Hammerfall is elmúlt negyedszázados, és készített 13 nagylemezt, úgy érzem, nem lenne igazságos, ha a friss termést a korai klasszikusokhoz mérnénk. Az első 4 albumukkal elévülhetetlen érdemeket szereztek a műfaj újjáélesztésében, méghozzá úgy, hogy nem újramelegített káposzta, hanem valódi másodvirágzás érkezett el. Az Avenge the Fallen nem ér fel ezekhez, de ettől még nincs miért szégyenkezniük, a 2010 utáni időszak kiemelkedő darabja lett. A pontszámomban van egy kis jóindulat, de azzal együtt is a friss Hammerfall anyag köröket ver az idei Accept vagy Saxon lemezre.

A zenekar október 22-én az MVM Dome-ban játszik a Powerwolf vendégeként, kár volna kihagyni!