Jóllehet, hogy csak egy fél évtizedes időszakról van szó, Steven Patrick Morrissey mégis a többség szemében örökre a The Smiths énekese marad. A brit alternatív rock egyik emblematikus, az olyan később érkezettek, mint Liam Gallagher vagy John Squire szerint is kiemelkedő hatású zenekara 1982 és 1987 között négy nagylemezt rögzített. Az egykori frontember amúgy, ha jók a számításaim, szólóban már tizennégy plusz egy albumnál jár.
A szarkasztikus című Beethoven Was Deaf koncertlemezt pedig a harmadik albuma turnéjának két állomásán rögzített felvételekből rakták össze. Tehát nem egy mai anyagról van szó. Olyannyira nem, hogy az a bizonyos turné 1992 végén zajlott. A címben szereplő felvétel eredetileg egy másik borítóval a rá következő év tavaszán jelent meg.
Hogy kerek évforduló és egyéb aktualitás hiányában mégis most írunk róla, annak egy szimpla oka van, nevezetesen, hogy a Parlophone a közelmúltban váratlanul újra megjelentette ezt a Morrissey-féle első élő albumot. Új tehát a borító, illetve a lemez kapott egy félrevezető alcímet is – Live in Paris. A koncertanyag ugyanis a máig hivatalos infók szerint a turné két egymást követő állomásán rögzült, részben a francia, részben pedig az angol fővárosban. Ha mégsem így van, és a felfrissített borítón olvasható alcím a helyes, akkor évtizedeken át én voltam tévedésben.
A lényeg, hogy Morrissey zenekarában ebben az időszakban a szerzőtárs Alain Gordon Whyte és a máig vele muzsikáló Martin James Boorer gitároztak, a négyhúrost a rockabilly irányából érkezett Gary Edward William Day kezelte parádésan, a dobos pedig Spencer Cobrin volt. A Beethoven Was Deaf dallistáján felesleges The Smiths szerzemények után kutakodni. Moz mester szólóban csak az akkori közelmúltjára és a jelenére koncentrált. Azóta klasszikussá ért slágerek így is szép számmal akadnak. Kapásból itt van az épp aktuális harmadik szólólemez két kislemezes darabja, a You're the One For Me, Fatty és a Certain People I Know. A záró Glamorous Glue - We Hate It When Our Friends Become Successful párossal karöltve, ezzel a négy dallal fel is vonultatják a Your Arsenal korong összes európai single-jét.
Koncertanyagról lévén szó, talán felesleges is külön megjegyezni, hogy ezek az élő verziók némiképp karcosabbak, mint a korabeli stúdiófelvételeik. A Your Arsenal mondjuk amúgy is elmozdulás volt a rockosabb irányba. Jó példák erre a karcosságra a kakofóniába fulladó The National Front Disco és a November Spawned A Monster new wave-es, korai U2-t, The Missiont idéző gitárjai; az előbbiben az alapvetően a háttérbe húzódó Gary Day is remek dolgokat muzsikál össze. Ellenben a személyes favorit, Seasick, Yet Still Docked cure-os melankóliája végképp nem egy tipikus koncertnóta, ebben a rockos közegben emiatt csak egy közjáték szerepét töltheti be.
Morrissey köztudottan maga a klasszikus értelemben vett előadóművész, mely még így, képi háttér nélkül is átjön. A dalaiban, a hangjában és az egész karakterében meglévő elegancia tehát ebben a közegben is maradéktalanul működik. Lemezbemutató turné lenyomatáról lévén szó, a tracklist az épp aktuális harmadik korong irányába fejnehéz. A záró Tomorrow kivételével minden dal felkerült az élő anyagra, többek között az az I Know It's Gonna Happen Someday is, melyet később az egykori példakép, David Bowie is feldolgozott.
A brit alternatív vonal előadóira azokban az években nem volt jellemző máig hivatkozott élő lemezek megjelentetése. A párizsi (- londoni?) Beethoven Was Deaf egy jól elkapott pillanatkép a ’90-es évek elejéről, egyben egy később érkezettnek jó kiindulópont lehet a szólópálya korai szakaszával való ismerkedéshez.
