Amikor a családdal véglegesedett, hogy idén nyáron a gyerekekkel New Yorkba utazunk, egy fontos kikötésem volt: koncert(ek)re el fogok menni és az utazás dátumát azokhoz kellene igazítani. Ezzel lényegében egy közel harminc éve ott lebegő álmom is teljesülhet. Aki hardcore zenén (is) nevelkedett, annak NY etalon város és helyben megélni egy vadabb koncertet még így 45 éves fejjel is extrán motiváló volt.
Mindenképpen olyan zenekarok fellépési voltak becélozva, amelyeket régóta nagyon szeretek és Európában ritkán fordulnak meg, illetve aránylag kisebb létszámú, intimebb klub helységben legyenek. Azokat jobban preferálom, mint a fesztiválokat. Végül két csoda jött össze. /Fotó: Rob Menzer/
A Have Heart egy kultikus keleti parti (Boston) pozitív Straight Edge banda a 2000-es évek elejéről, akik réges régen jártak nálunk is – olyan helyszíneken fellépve amelyek már nem is léteznek (Kulti és régi Dürer). 2009-ben volt a hivatalos feloszlásuk, majd 10 évvel később, 2019-ben pár fenomenális és őrült hangulatú bulira visszatértek. Köztük egy Boston melletti helyszínen duplázva (10ezer fős (!) szabadtéri és pár ezres benti teremben, természetesen mindkettő sold-out), amit azért teljesen underground, zeneileg nem kikacsintgatós hardcore banda még nem nagyon hozott össze.
Érdekesség róluk, hogy anno aktív időszakukban ők tényleg komolyan vették a világkörüli turné fogalmát és játszottak többek között Kínában és Afrikában is (például egy iskolában iskolásoknak). Továbbá Ben Affleck-ről készült lesifotó Have Heart pólóban is, átkarolva JLo-t. Ja, és Pat az énekes töritanár. Nem lehet őket nem szeretni.
Idén nyáron, 5 év kihagyás után újra bevállaltak egészen pontosan 5 darab koncertet, ebből az első három HC fesztiválon (közte az egyetlen európai állomásként az Outbreak Manchesterben, többi Amerika), az utolsó kettő pedig klub koncert: először NY és másnap hazai terepen Bostonban. Ezek közül értelemszerűen Brooklyn volt a cél nekem, nincs plusz utazás – hiszen családi nyaraláson voltunk – és az idei koncertjeik közül ez volt a ‘legkisebb’, 1000 fős helyszínen. Garantált móka és megőrülés.
A nehézség onnan indult, hogy régesrég sold-out volt mindkét klub helyszín, a másodlagos piacon a NY jegyeket adókkal terhelve 500 USD feletti sokkoló áron kínálták. Persze lehetett regisztálni a hivatalos várólistára, amit vagy 20x megtettem. Mivel volt még sok hét az utazásig, bíztam benne, hogy addig csak összejön valahogy egy normális összegű jegy, ha kicsit utána járok. Írtam először a klubnak, de nem jártam sikerrel, továbbküldtek a jegy árusító céghez (DICE). Ők sem tudtak tenni semmit, csak annyit javasoltak, hogy inkább ne vegyek másodlagos piacon, mert az elég necces… (A jegy QR kódját a kapunyitás előtt 2 órával küldik csak meg az alkalmazásban!).
Teltek a hetek, a helyzet változatlan maradt és kezdtem aggódni, meg agyalni, hogy akkor töröljük az egész utazásunkat :). A zenekarnak aktív social média felülete nincs, az Insta oldalukon is lényegében csak egy fotó található az idei koncert dátumokról… Vesztenivaló nélkül írtam pár sort ott üzenetben, röviden elmesélve a helyzetet, lényegében csodára várva. Hatalmas meglepetésként órákon belül jött egy rövid válasz, meghatódtam:
Ettől függetlenül újra írtam a jegy értékesítő cégnek (DICE), ahol az ügyintéző nagyon megsajnálhatott, mert jött a pozitívabb viszont reakció. Elvileg első helyre tett a várólistán, lessem a telefont, mert ha valaki visszamondja, akkor kapok egy értesítést és lesz kerek 10 percem megvenni normál áron (50 USD) a jegyet, különben bukó. Újabb csoda, még aznap érkezett a pop-up, remegő kézzel gyorsan végigvittem a vásárlási folyamatot és jött is a hivatalos üzenet. Irány NY, irány Have Heart koncert!
Instán még jeleztem az együttesnek – mint kiderült Pat válaszolt -, hogy megoldódott a jegyem és hagyok majd egy kis ajándékot nekik a merch pultnál (Kummer Jani nagy méretű nyomtatott fotóját a 2007-es budapesti koncertjükről), amit extra kedvesen előre is megköszönt.
A koncert egy ipartelepszerű környéken volt (kicsit hasonló atmoszféra, mint az Arena Bécsben), de ez itt túl nagy biztonságérzetet nem nyújtott még nappal sem, visszafelé is a helyi Uber (Lyft) lesz, ez letisztult azonnal. Full kezdésre nem tudtam menni (összesen 6 zenekar volt aznap), a Magnitude végére érkeztem. A beengedés során igazolványos azonosítás is volt, a nagyon nagyon nagydarab színesbőrű biztonsági arc furcsán és hosszasan nézte az útlevelem, majd realizálta, hogy honnan érkeztem. Rám mosolygott és elismerően hatalmasat rácsapott a hátamra, bent is voltam.
A klub tánctere nagyságra, mint az új Dürer nagyterem, de fele akkora színpad- és belmagassággal. Az egész hely old school (Riff Röff hangulat) designnal, kis hátsó belső kerttel, levegőzni már csak ott lehetett, jeggyel ki-be mászkálás nem megengedett. A póló vásárlást és ajándékot hamar letudtam és laza rozé fröccs után eredtem ebben a nyári hőségben. A két pult egyikében sem volt bor, max. meleg pezsgőt tudtak volna előkeríteni valahonnan, így elengedtem ezt a részt. Ahogy láttam, aki alkoholt fogyasztott az sört vagy egyszerűbb koktélt (pl. vodka-szóda) kért, de ittas egyedeket nem láttam sehol. Mondjuk Lord Ezec/Danny Diablo is csak az elején tűnt fel a bárnál. Életkor 20-40 közötti korosztály volt inkább, hangulat oldott és barátságos, a hangosítás pedig extrán jól szólt még leghátul is.
/Fotó: Rob Menzer/
Elővigyázatosan a koncertjegyhez plusz infóként több pontban is felhívták a figyelmet a potenciális agresszív ‘táncstílusra’, melyben részt venni veszélyes lehet. Ha ez ismeretlen számodra, akkor inkább ne csatlakozz be, szólt a javaslat.
Az ausztrál ázsiai gengszter Speed jött utolsó előttiként a sorban, rájuk kiváncsi voltam, hogy élőben milyenek, mi ez a nagyobb hype körülöttük. Eddig nem nagyon jött át a stílus online hallgatva vagy videókat nézve, viszont el kell ismerni a koncert nagyon lendületesre sikerült. Volt persze furulyás kezdés, meg mozgalmas tánctér és a színpadon is nagyon keményen odatette magát a csapat. Hálásak voltak ők is és a közönség is.
Aztán este 9 óra körül érkezett a várva várt Have Heart. Felfoghatatlan volt az egész, hogy tényleg ott vagyok, egy álom valósult meg sok szempontból. Bal szél legelőre helyezkedtem, aránylag a biztonsági zónába, hogy minél közelebbről láthassam és minden pólusomban átélhessem ezt a közel 50 percet. Meglepő módon csak ezen a helyszínen nem volt intro. Ami videók alapján vagy Sinead O’Connor elhíresült ‘War’ dala szokott lenni (Bob Marley feldolgozás); vagy Dylan Thomas ‘Do not go gentle into that goodnight’ verse Anthony Hopkins előadásában (amely vers többször is elhangzik a szerintem legjobb sci-fi filmben, a Csillagok közöttben).
A zenekar felsétált a szinpadra, gyorsan Pat is RATM pólóban és egy gyors ‘Everybody, everywhere….take this place down ‘ köszöntéssel el is indította az őrületet. Hatalmas visszatekintés és tisztelgés, mert ez a felvezető eredetileg a 80-as évek végén hangzott el a NY-i Straight Ahead SxE banda CBGB’s koncertjén (SOIA és Biohazard/Helmet tagok korábbi zenekara).
/Fotó: Rob Menzer/
Lényegében az első négy számot letudták egyben (közte az etalon együtténeklős ‘Bostons’ is), aztán folytatásnak a Machinist és Unbreakable páros és így tovább... Extázis és káosz. Szerintem 20 éve voltam ennyire aktív egy koncerten az elejétől a végéig. Egy nagy daráló volt végig, egy helyben megállni nem lehetett, zokniig leizzadt és csuromvizes boldog emberek táncoltak, énekeltek, ugráltak és védezkeztek… full elől középről rendszeresen mentek ki azért leamortizált egyedek. Folyamatos volt a szinpad mászás, bukfencek, ugrások, előre vagy hátra szaltó, fejeken lépkedések, a frontembert sem kímélve. A mikrofon is sűrűn cserélt gazdát, illetve Pat is simán nevezhetett volna a legtöbbször közönségbe ugrók házi versenyén. Egy pozitív-agresszív népünnepély volt itt is, mint a többi 4 koncertjükön idén, csak itt kicsit családiasabb környezetben.
Setlist:
1. Life is Hard Enough
2. Watch Me Sink
3. The Same Son
4. Bostons
5. The Machinist
6. The Unbreakable
7. On That Bird in the Cage
8. No Roses, No Skies
9. Intro10. Lionheart
11. To Us Fools
12. Something More Than Ink
13. Pave Paradise
14. Armed With a Mind
15. Hard Bark on the Family Tree
16. Watch Me Rise
/Fotó: Rob Menzer/
A Have Heart és Pat mindig is nagy figyelmet fordítottak a társadalmi, szociális (és ezáltal politikai) problémákra. Az utolsó és lényegében himnusszá vált számuk előtt (‘Watch me rise’) az énekes mindig szán időt egy hosszabb gondolatmenetre. Egy kis útravaló és plusz feltüzelés a végére. Már ezekért a pár fontos mondatért érdemes a koncertvideóikat megnézni. Idén egyértelműen a palesztín helyzet (‘Free Palestine’) volt a fókuszban, mindig külön kiemelve a többszörös Nobel békedíjra jelölt Izzeldin Abuelaish nevét és híressé vált sorsát, gondolkodásmódját. (Ő volt az első Gázában született orvos, aki izraeli kórházban dolgozott és aktívan promotálta a két nemzet együttélését és közeledését. Majd a 2009-es háborúban egy izraeli tank kilőtte a házukat, megölve több lányát is. Nagyon sok közvetlen rokonát vesztette el ebben az időszakban és azóta is... Az utálat, a harag és bosszú helyett mást választott: a párbeszéd, a végleges béke és egyenrangú együttélés hírvivője).
Ezen a koncerten viszont Pat a színtér alapjaihoz nyúlt vissza (ahogy tette a koncert kezdő mondatával is): milyen pozitív hatással volt a HC az életére; illetve kiemelte az országokon, nemzeteken és földrészeken átívelő összetartozást, amit mindenhol megtapasztalt.
‘We can’t let the politicians to decide who the enemy is… not human being is the enemy, the ideas that are the enemy’
Az utolsó számnál a színpad is megtelt amennyire lehetett, és az egész terem teli torokból üvöltötte a ‘Watch me, watch me, watch me rise’ utolsó sorokat. Végül Pat egy hangos és szimpla Peace & Love szavakkal búcsúzott el – pont ahogy elköszönt tőlem is az utolsó üzenetváltásunkban.
A kifáradt tömeg friss és hűsítő levegőt keresve gyorsan ki is keveredett a klub elé az utcára, ahol voltak más kisebb bárok vagy szórakozóhelyek is. A hívott Lyft is azonnal ott volt, viszont az aránylag szűkös hely miatt az autók nehezen tudtak kilavírozni az utcából. A közvetlen előttünk lévő autó egy parkoló chopper első kerekét elkapta, a hosszú hajú bőrmellényes tulaj mérgesen ordított vele, hogy álljon meg. De nem ment át az üzenet, előre-hátra próbálkozott a nagy SUV, így a motort alig bírták talpon tartani. A helyzet elmérgesedett, motorosunk kézzel lábbal nekiesett az autónak, törtek róla dolgok. A sötétített autóból meg üvegeket dobáltak ki rájuk.
Ránéztem az idősebb arab sofőrre, de ő is lefagyott, látszódott, hogy ebből bármi lehet még, de be voltunk szorulva mi is, nem tudtunk semerre menni. Végül az autósnak sikerült valahogy elviharzani, motoros és haverjai pedig rohantak utána, mi pedig több más járművel együtt gyorsan leléptünk onnan. Kaptam egy kis ízelítőt Brooklyn éjszakai történéséből, pedig csak este 10 óra volt, szerencsére fegyverek nem kerültek elő. Hát ennyit a világbékéről.
Határozottan tartalmas este volt, életreszóló élményekkel és emlékekkel. Ki tudja lesz-e újra koncertjük, ha lesz is, mikor?... 1, 5 vagy 10 év múlva? Vagy idén volt az utolsó lehetőség élőben megnézni őket? Én bízom benne, hogy lesz folytatás, mert amilyen energiákat felszabadítanak egy-egy koncertjükön, azt az élményt mind az idősebb, mind a fiatalabb generációnak meg kell újra és újra tapasztalnia.
KONCERTBESZÁMOLÓ: PÓNUS TAMÁS
