A hangmérnökként, producerként és zenészként is ismert, illetve elismert Dan Swanö nevét nem is olyan rég emlegettem a hobbizenekarként üzemeltetett Nightingale lemezeinek idei újrakiadása kapcsán. Még az elsősorban a progresszív vonalra koncentráló Inside Out a Nightingale diszkográfiájából a közelmúltban két epikus hard rock lemezt porolt le, addig a durvább műfajokra szakosodott Century Media hasonlóan járt el a death metalos Edge Of Sanity két korai anyagával.

Gondolom, hogy a többség hozzám hasonlóan hajlamos összemosni az Edge Of Sanityt Dan Swanö nevével. A svéd death metal egyik ősi pillére azonban nem egyszemélyes projektként indult, és működött bő egy évtizeden keresztül, hanem egy stabil összetételű zenekarként írta be nevét az új utakat, járatlan ösvényeket kereső északi death metal formációk közé. Az alapító és fő dalszerző Swanö mellett a kezdetektől, azaz az 1989-es indulástól ott találjuk az ütős Benny Larssont, Anders Lindberg bőgőst, továbbá a két gitárost, Magnus Andreas Axelssont, illetve Sami Nerberget.

Az Edge Of Sanity az egy évtizedes fennállása alatt, egészen pontosan 1991 és 1997 között hét nagylemezt készített – Dan Swanö 2003-ban szólóprojektként aktiválta az Edge Of Sanityt, és kiadta a Crimson második részét, de az már egy másik történet. Az idei újrakiadások a debütáló Nothing But Death Remains és a diszkográfia közepe táján lévő Purgatory Afterglow korongokat érintették. Hogy miért épp ezeket, arról nincs megbízható infóm, az viszont tény, hogy a kánon a definitív Edge Of Sanity lemeznek nem ezek egyikét, hanem a Crimsont tartja - nem véletlenül készült el a folytatása. Az első anyag a műfaj zenitjén jelent meg. Ennek megfelelően minden jegyében magán viseli a kortárs skandináv (svéd) death metal jegyeit. Swanöék nem voltak tűzközelben, egy, az irányzat gócpontjának tekinthető Stockholmtól távolabb fekvő kisvárosban, Finspångban üzemeltették a zenekart. A svéd Black Mark Production ettől függetlenül, már az első lemez rögzítése előtt besorolt az Edge Of Sanity háta mögé. Azonban, dacára annak, hogy a kiadónak egy sor további remek hazai zenekara volt (pl. Bathory, Cemetary, Lake Of Tears, Morgana Lefay), csak sikerült földbe állniuk. Az újrakiadásoknak ebből a tényből adódóan meg is van a miértjük.

Az 1991-es Nothing But Death Remains egy tipikus, azaz a korszellemnek megfelelő első nekifutás volt. A félórát alig átlépő terjedelmű korongot a huszonegyedik századi szakzsargon csípőből intézné el az old school death metal meghatározással. Nincs is ezzel semmi baj, a tizenéves srácok a korai Death, Massacre, Morbid Angel korongok szellemében, - akkor még - egyéni jegyek nélkül vezették elő a maguk death metalját. Kell-e külön is említenem, hogy a keverésért nem a stockholmi death metal hangzás atyja, Tomas Skogsberg felelt, hanem az 1973-as évjáratú Swanö?! Az alig nagykorú srácnak a kiadó vezetője és a kevésbé ismert Rex Gisslén személyében azért akadtak segítői is.

A svédek már a nyitó Tales…-be annyi ötletet, témát sűrítettek, ami nem feltétlenül volt jellemző a kortársak bemutatkozó anyagaira. A váltásokkal tarkított, az 1991-es relációban összetettnek minősülő szerzeményekben a doomos riffek rendszerint felütik a fejüket – a Maze of Existence középrészében és a záró Immortal Souls-ban hallható gitárharmóniák a korabeli Paradise Lost és Autopsy megoldásait idézték. A tempós The Dead/Decepted By The Cross páros viszont az Abominations Of Desolationról (Morbid Angel) is lemaradhatott volna. A dobok az eredeti verzión maguk alá temették a két gitárt, Anders Lindberg négyhúrosa pedig a korképnek megfelelően alig kivehető témákat játszott. Az itteni hörgés a svéd pályatársak közül az Unleashed vezér, Johnny Hedlund bömböléséhez állt a legközelebb. A debüt különlegessége – már ha van neki ilyen – a színező jellegű, teátrális szintetizátor témák környékén keresendő. Az idei bónuszlemezen további két változatban is megkapjuk ugyanezt, pontosabban az eredeti dallistával a 2024-es remixet, illetve a jól megszokott tracklistet felrúgva az 1991-es nyers keverést. Számomra mindkét változat megmarad különlegességnek, ha a jövőben a Nothing But Death Remains-hez támad kedvem, a nyilvánvaló hangzásbeli hiányosságai ellenére is az eredeti változatot fogom elővenni.

A Purgatory Afterglow már teljesen más tészta. Az az anyag a debütöt három évvel és egyúttal két lemezzel követően jelent meg. A zenekar a death metaljának határait a köztes anyagokon folyamatosan tágította. Azok ismerete nélkül ha nem is sokkszerű élmény, de kétségtelenül meglepő lehet első ízben hallani a Purgatory Afterglow szerzeményeit. Ahogy a Necrolord által alkotott borítókép sem viseli magán a grafikusmester kézjegyeit, úgy önmagában a hanganyag alapján sem lehetne megmondani, hogy ugyanaz az ötös jegyezte, mely a három évvel korábbi bemutatkozó anyagot rögzítette. (A negyedik lemezen Swanö mellett már a két gitáros is vokálozott.)

Hogy megértsük a lemez hátterét, érdemes megemlíteni azt a háttérinfót, hogy a zenekar eredeti ötlete két EP megjelentetése volt. A Purgatory című anyagon a hagyományosabb, azaz a death metal alapú darabok, az Afterglow-n pedig a kísérletezős, hard rock (!!!) szerzemények szerepeltek volna. A Black Mark Production azonban nem vállalta a kockázatot, így született meg ez, a végeredményt tekintve nem is annyira felemás nagylemez. A bevezetőben hallható tiszta ének 1994-ben nem okozott – akkora – sokkot egy death metal lemezen. A tengerentúli és az európai kortársak már az azt megelőző évben elkezdték a határok kitolását (Wolverine Blues, Spheres, Focus, Individulal Thought Patterns, Serenades, stb.). A zene továbbra is death metal, ahogy a vokálok is alapvetően extrémek. Az Of Darksome Origin tombolása épp úgy belefér a pakliba, mint a black metalos húzással startoló Silent, a pszichedelikus Velvet Dreams, vagy a Blood-Colored és a Black Tears stoneres, hard rockos riffjei, dallamos énektémája. Ne feledjük, hogy a háttérben épp ekkor formálódott Dan Swanö hard rockos Nightingale projektje! A Silent és az Elegy olyasmi death ’n’ roll darabok, amilyeneken akkoriban az Entombed is ügyködött.

A Purgatory Afterglow tehát egyszerre több irányba is új utakat mutatott az épp a határait feszegető death metalnak. Túlzottan eklektikus – mai szóhasználattal avantgárd – jellege miatt, a kevésbé ideális kiadó háttér mellett azonban mégsem vált széles körben elterjedt hivatkozási alappá. A Purgatory Afterglow újrakiadásának koncepciója hasonló a bemutatkozó anyagéhoz. Annyi az eltérés, hogy az első korongon megkapjuk a lemezanyag bónuszolt változatát, a The Police feldolgozással, a második disc pedig ennek a bővített verziónak a 2024-es remixét tartalmazza.

Mivel az összes Edge Of Sanity lemez a Black Mark Production-nél jelent meg, nem lehet különösebb akadálya a további újrakiadásoknak sem. Ha így lesz, és az időrendet továbbra is figyelmen kívül fogják hagyni, bízom benne, hogy az Unorthodox és a Crimson mielőbb sorra kerülnek majd!