Dan Swanö neve minden valószínűség szerint a többségnek elsősorban háttéremberként ismerős. Az örebroi, illetve Németországban is működő Unisound Stúdió ajtajának kilincsével szinte az összes olyan északi zenekarnak volt már dolga, akinek a nevét az undergroundban érdemben jegyezzük. A Swanö névről a death metal tábor formabontóbb dolgokra is vevő része az egykori Edge Of Sanity-re asszociál, de emberünknek egyebek mellett volt és elvileg most is van egy kettes számú zenekara is, a Nightingale.
Sőt, mivel az Edge Of Sanity papíron is inaktív, talán ma már ő maga is a Nightingale-t tekintené első számú prioritásának, ha az aktív zenekarozásról, pontosabban zenélésről van szó. A Nightingale ugyanis csak elvétve működött a szó hagyományos értelmében vett zenekarként, inkább volt egy projekt. A formációt Dan épp három évtizede hozta össze, és nagyjából a kezdetektől fogva ott van mellette egy bizonyos Tom Nouga, aki nem más, mint Swanö bátyja, Dag. Az idősebb Swanö még a ’80-as évek elején kezdte a muzsikálást. Nightingale név alatt eddig hét hagyományos értelemben vett nagylemez készült, az igazán aktív időszakuk pedig 1996 és 2007 közé tehető, hat plusz egy stúdiólemezzel.
Jelen sorok azt a bizonyos plusz egyet és az I című korongot fogják taglalni. Utóbbi a címe ellenére még véletlenül sem az első Nightingale korong volt, hanem a diszkográfia harmadik darabja. Az előbbit, azaz a Nightfall Overture névre hallgató albumot pedig azért nevezem plusz egynek, mert nem egy sorlemez, hanem újravett dalok gyűjteménye. A lényeggel még adós vagyok, azaz miről, pontosan miféle zenéről van szó Nightingale név alatt?! Nos, én epikus hard rocknak nevezném a Nightingale muzsikáját, de szimfonikus hard rock vagy melodikus progresszív metal megjelölésekkel is szokták illetni a duó (esetenként kvartett) zenéjét.
Az említett lemezek eredeti változatai a Quorthon (gyk. Bathory) édesapja, Börje Forsberg nevéhez kötődő Black Mark Production színeiben jelentek meg, a Nightfall Overture első CD kiadása ráadásul mindössze ötszáz (!!!) példányban. A német Inside Out a nyár folyamán mindkét anyagot újra megjelentette, és ha valamire, ezekre a frissített verziókra valóban illik a felturbózott jelző.
Az egyes dalok szétcincálásába most nem mennék bele, mivel egységes megszólalásról, kristálytiszta koncepcióról, és alapvetően azonos hangulatú szerzeményekről van szó. Az időrendet félredobva, és a személyes prioritást előtérbe helyezve kezdjük most a gyűjteményes Nightfall Overture-ral, annak is a legvégéről indítva a sort. Az egyetlen itt debütált szerzemény, a záró Better Safe Than Sorry ugyanis a Nightingale legjobb dala – ezt nem én mondom, hanem maga Dan Swanö jelentette ki az újrakiadás kapcsán. Ha csak tesztelni akarod magad, hogy a Nightingale hozzád szól-e, valóban jó választásnak tűnik ezzel a darabbal kezdeni a barátkozást.
A formáció zenei világa kapcsán két támpontot tudok adni, az egyik a Black Sabbath kellően alulértékelt, de számomra különösen kedves Tony Martinos korszaka, pontosabban annak első három lemeze (The Eternal Idol, Headless Cross és Tyr), a másik meg Dan Swanö énekhangjából eredően egy még kevésbé jegyzett név, az egykori kortárs brit Ten, illetve a név mögött álló Gary Hughes énekes-dalszerző. Ha további támpontok szükségesek, akkor a korai Rainbow és a Uriah Heep nevek felé lehetne még mutogatni. A gyűjtemény dalaiban ugyebár az a Tom Björn dobol, aki fő zenekara, a Memory Garden soraiban számtalanszor bizonyította, hogy Cozy Powell hű tanítványa. Dan Swanö meg a vokálok tekintetében a Coverdale-iskola leckéit tette magáévá. A billentyűs hangszerek jelenléte végig domináns, mind Dan, mind a fivére játszanak rajtuk, de ezek nem lágyítják az epikus hard rock darabokat, sőt.
Az eredeti formájában tíz dalos Nightfall Overture tehát alapvetően a korábbi Nightingale lemezekről szemezgetett, a címadó eposz eredetije egyenesen az első lemez legelső dala volt, a némi extrém énekkel is színezett Dreamreader szintén a diszkográfia őskövülete. Az Edge Of Sanity Losing Myselfjét meglepő ebben a környezetben viszont hallani, az meg még inkább meglepő, hogy az Internal lemezről átdolgozott szerzemény nem lóg ki a többi közül. A dupla CD-s újrakiadás fő vonzereje a második korong első kilenc dala, ami nem más, mint a kvázi beszerezhetetlen, Rock Hard Live néven ismert koncertlemez, melynek anyagát a tesók a dobos Björnnel és a basszusgitáros Erik Oskarssonnal 2016-ban, Gelsenkirchenben rögzítették. De ezzel még nem teljes a bónuszok sora, a kettes disc-en további hét dal élő változata kapott helyet. Ja, és hogy a magyar kapcsolatot se feledjem, a borítót a mi Havancsák Gyulánk jegyzi.
Áttérve a 2000-es I-ra, de a borítóknál maradva, ember legyen a talpán, aki ezen kép láttán képes belőni a korongon hallható muzsikát… Az epikus hard rock mezőnyben kétségtelenül atipikus borítóval van dolgunk. Amennyire lehangoló a grafika, a stúdiózás a bookletben helyet kapott fotók tanúsága szerint épp olyan felszabadultan folyt. A Nightingale ebben az időszakban duóként, vagyis a tesók projektjeként működött. A mindenes Dan mellett a bátyja is multihangszeres zenész, de dalszerzőként is részt vett a munkálatokban. Az I-ra került Alonely című szerzeményét például még 1982-ben írta az Original nevű progresszív rock csapatában. Ráadásul épp ez a dal és az utána következő I Return a korong legismertebb darabjai.
Az itteni bónuszokkal együtt pedig sikerült két CD-t is csúcsra járatni. A tizenegy dalos I után kapunk két feldolgozást, majd néhány svéd nyelvű nótát. A második korongon meg a záró instrumentális Breathing kivételével ott az I nyers keverése 1999-ből, de féltucatnyi élő felvétel mellett még remixekre is akadhatunk a mindennel együtt harminchat trackesre hizlalt CD-ken. Hogy az Inside Out miért épp ezt a két lemezt pécézte ki az újrakiadásokhoz, arról segédfogalmam sincs. Viszont ha már elkezdődött a dolog, bízom benne, hogy a diszkográfia további darabjai – legalább az Invisible és a debüt - is a célkeresztbe kerülnek a közeljövőben, ugyanis egyik Nightingale korong sem az az anyag, ami bármelyik lemezbörzén vagy aukciós oldalon csak úgy szembejön az emberrel. A lényeg egyelőre az, hogy a Nightingale őszi hard rockja tökéletesen passzol az aktuális időjáráshoz. Efféle muzsika ráadásul alig akad a mai mezőnyben, legutóbb a szintén svéd Saffire volt az, akik számomra érdemben hozzá tudtak tenni ehhez a periférikus zenei világhoz.
