Egymást érik a nagyobbnál nagyobb arénaturnék Budapestet, számomra mégis a Lucifer pincebulija volt az év egyik legjobban várt eseménye. Az már csak hab volt a tortán, hogy elképesztően erős vendégzenekarokkal vértezték fel magukat, hogy istentelen miséjükkel kísértsék a Robot szűk katakombáit.
Baljós előjelekkel indult az este, hiszen eredetileg a kisebbik Barba Negra sátorba volt lekötve a buli, aggódtam is kicsit, hogy kevesen leszünk a hangulatkeltéshez, de ezzel végül abszolút nem volt probléma. A másik, hogy a The Night Eternal majdnem lemondani kényszerült a koncertjét, gitárosuk Robert Richter ugyanis sürgős családi vészhelyzet miatt hazautazott a turnéról, a srácoknak pedig csak pár órájuk maradt a helyzet orvoslására. Végül egy igazán speckó koncertben részesültünk, de erről majd később.
Előtte essen néhány szó az underground körökben legendás Russ Tippins (Satan) új bandájáról, a Tanith-ról. Velük 2019-ben találkoztam először, amikor megjelent az In Another Time debüt. A borítóból sejtettem, hogy valami régivágású heavy metal albumhoz lesz szerencsém, a nyitó Citadel (Galantia Pt. 1) pedig annyira beszippantott, hogy beletelt jó pár órába, mire a lemez végére értem, annyiszor tekertem vissza az első dalt. Zenéjük szépen egyensúlyoz a hard rock és a heavy metal között, leginkább olyan bandákat eszünkbe juttatva, mint a Wishbone Ash vagy a Thin Lizzy. Nem csak ikergitárokban bővelkednek, az énektémákat is gyakran duóként vezeti elő a már említett Russ, és Cindy Maynard, egy igazán egyedi egyveleget alkotva ezzel.
A koncertjük is minden ízben autentikus volt. Ugyan nem nagy színpadszántók (bár hely se lett volna hozzá nagyon), de albumminőségben hozták a fantasy ihletésű, harmóniákkal teli proto-metaljukat, a reakciókból ítélve pedig sokakat megnyert magának a csapat. Sajnos csak 7 dalra volt idejük, de minden pillanatát imádtam, már önmagában a végén elővezetett Citadel-ért megérte elmenni! Russ egyébként meglehetősen jól tartja magát, el sem akartam hinni, hogy már 61 éves.
A The Night Eternal nehezített pozícióból indult, de úgy gondolom ettől jobb megoldás aligha születhetett volna. Összefogtak a Tanith és a Lucifer zenészei és mindegyikük betanult 1-1 dalt, így végül Az Örök Éjszaka fiai is fel tudtak lépni. A program rövidített volt, csupán 6 dal, ebben a helyzetben azonban senkit sem zavart, hálásak voltunk, hogy egyáltalán megvalósult a koncert. Márpedig hatalmas kár lett volna, ha kimarad, mert lehengerlőek voltak élőben. A rendkívül egyedi hanggal megáldott Ricardo Baum az első pillanattól kezdve uralta a színpadot, a szűkős hely ellenére is nagy elánnal mozgott, a hangulat pedig egyértelműen szintet lépett. A közönség is rögtön bizonyított, hangosan zengett a Prince of Darkness refrénje! Őszintén meglepett, azt hittem kevésbé ismert csapatról van szó, de mindenki nagyon felkészült volt, így kell ezt!
Ahogy említettem, minden dalnál gitárost cseréltek és technikai gondokkal is küzdöttek, ami többször is megakasztotta a koncertet, szerencsére azonban a közönség és a zenekar is egyaránt ugyanott vette fel a fonalat, minden kis intermezzo után. A Nicke Andersson-nal (Lucifer, Entombed, The Hellacopters) előadott Judas Priest-feldolgozás (Living After Midnight) pedig tényleg megénekeltetett mindenkit. Örömteli volt látni, milyen népünnepély alakult ki a koncertjükre. Rövid, de rendkívül energikus koncert volt, az összefogásból és a nagy egymásra vigyorgásokból látszott, hogy a turnébuszon is jó lehet a hangulat. Talán még ők maguk is meglepődtek mekkora győztesként másztak ki a gödörből.
Végül eljött a bukott angyalok ideje, színpadon a Lucifer! Eddigre már az ideálisnál jóval több ember jutott egy négyzetméterre, mindenki próbált minél közelebb férkőzni a színpadhoz, ami nem csoda, hiszen valószínűleg már a 4-5. sorból is csak fejbúbokat látni maximum. Johannának is meggyűlt a baja a színpadra való feljutással, hiszen ehhez át kellett vágnia a tömegen. Egy rövid intro után bele is csaptak a IV-es lemez egyik húzóslágerébe: Crucifix (I Burn for You), és egyből szembetűnő volt, mennyivel jobb kedvű a csapat, mint a 3 évvel ezelőtti első találkozásunkkor. Az elfogultságom és a kifogástalan setlist akkor is elvitte a showt, de az a koncert szinte nulla közönséginterakcióval ment le. Ehhez képest most a Robot falai közt csak úgy áradt az energia, és a kémia sem hiányzott.
Persze a produkció sztárja Johanna Sadonis, aki mint egy igazi díva (a szó legjobb értelmében) mozgott a színpadon, percenként legalább 10 boszorkányos grimaszt eleresztve. Füstös hangja élőben is perfekt volt, nem hiába az a sok dohányzás. Nicke Andersson dobolását is élmény volt nézni – már amikor sikerült megpillantani – viszonylag minimalista cuccon játszik, hatalmas erővel és feelinggel, a gyorsabb nótákban szépen ki is tudott teljesedni.
Fájó pont viszont, hogy nem húzták valami hosszúra a műsort, épp hogy elérte az 1 órát a szeánsz, a színpadon kihelyezett setlistekből pedig kiderült, hogy több dalt is kihúztak, köztük két gigaslágert, a Midnight Phantomot és a Dreamert. Ahogy néztem, sosem szoktak másfél órát játszani, pedig az egyre jobban bővülő diszkográfia igazán megérdemelné. Legalább a lemezbemutatót komolyan gondolták, a 10 pontos új album 9 dalából 7 is felcsendült, így erre tényleg nem lehetett panasz. Én pedig vigyorogtam, mint egy hülye, mert gyanúsan az év lemeze lesz nálam a Lucifer V. A megjelenésekor még nem adtam max pontot rá, de elképesztően hallgattatja magát.
A koncertet a lendületes California Son (irtózatos húzása van ennek a dalnak!) és a Reaper On Your Heels kettőse zárta. Előzetesen azt mondtam volna, hogy fordított sorrendben ütősebb lett volna, de a Reaper végét megtoldották egy tempós jammelős outróval, Johanna is csörgődobot ragadott, és az utolsó hangra mindannyian térdre ereszkedtek.
Nem adott magából sokat a Lucifer, de az eufória így sem maradt el. Az tuti, hogy ez a koncert hetekre bebiztosította a jókedvem.
Fotók: Varga László. További képek: Lucifer, The Night Eternal, Tanith.
